|
Nhorizon - Skydancers
A lelkes headbanger gyakran találkozik elsőlemezes fiatal bandákkal. Ilyenkor nem hátrány, ha az ember tudja, hogy az adott csapat milyen nemzetiségű és milyen stílust képvisel. Vannak elég markáns kombók, elég csak az amerikai power metalra, a német thrash-re vagy a svéd dallamos death-re gondolni. Jelen esetben az Nhorizon (sok szerencsét a zenekarnév helyes kiejtéséhez) az olasz prog-power vonalat képviseli, vagy legalábbis szeretné képviselni. Azonnal próbáltam fejemben hozzájuk rendelni az olasz felhozatalból a potenciális kollégákat. Az első két csapat, ami az eszembe ötlött, az a nagy múltú Rhapsody (ma már csak Rhapsody Of Fire néven ismertek és árnyékuk önmaguknak) és a Labyrinth. Lássuk, hogy a fiatal olaszok a felnőttek-e a fent említett bandákhoz.
Még végig sem hallgattam a Skydancers című debüt korongot, de szemrebbenés nélkül leírom, hogy ez a csapat minden, csak nem eredeti. Már az első perctől fogva ki lehet húzni a listáról a két itáliai veterán csapatot, ami nem feltétlenül jó pont. Sokkal nagyobb fejszébe vágták az ifjoncok a fejszéjüket: foggal és körömmel akarnak Dream Theater ízeket csempészni a zenéjükbe. Joggal mondhatjuk, hogy ez bizony halva született ötlet. Mielőtt még teljesen leírnám ezt a lelkes gárdát, merüljünk bele egy kicsit a részletekbe. A riffek Massimo Castri keze munkáját dicsérik, aki remek szólókat csalogat elő a hangszeréből. A hathúros bűvölése mellett egyedül még Alessandro Brandi dobos teljesítménye említésre méltó, aki elég változatos témákat üt, ami nagyon jót tesz a daloknak. A többiekről viszont túl sok jót nem tudok elmondani. A basszus „eldohog” a háttérben és a billentyűs kolléga is jobban tette volna, ha követi bőgős barátját, és meghúzódik a háttérben. Nagyon is igaz Fabrizio Muratori szintis játékára, hogy „a kevesebb néha több”. Túlságosan is „elpöffeszkednek” a dalokban a témái, amelyek néhol igen fantáziátlanok és unalmasak. A végére hagytam Lorenzzo Ticcit, aki talán a leggyengébb láncszemnek mondható az egész gárdában. Nem lenne ő rossz énekes, csak nincs tisztában a képességeivel. A középmagas régiókban kellemes atmoszférát teremt a hangjával - például a Remember You című balladában -, és „sóhajos” vokáljai is egészen korrektek. A bajok akkor jönnek, amikor sikítani próbál. Mintha egy csirkének a torkát nyesegetnék egy tompa konyhakéssel. A dallamai rendben vannak, de a sikolyokat és a magas énektémákat szigorúan kerülnie kellene! Az egész lemez felett baljósan lebeg a Dream Theater szelleme, ami remélhetőleg nem fogja kísérteni tovább a derék digókat, mert a nagy példakép nyomdokaiba nem léphetnek. Az utolsó szám némileg már irányvonalat mutat. A hangulata vidámabb a többi borongós tételnél, itt-ott a Stratovariust juttatta eszembe.
Mivel még egy pályája elején járó zenekarról van szó, ez a bemutatkozó album nem akkora bukás, mint ahogy a fenti sorok sugallják. A srácoknak még át kell gondolniuk néhány dolgot, és a jó irányba megtenni a megfelelő lépéseket, különben az ismeretlenség homályába fognak veszni. Példát vehetnének más fiatal olasz csapatokról, mint például a Pathosrayről vagy az Ashentről, akik már ismert nevek a prog metal kedvelői számára.
|
