Acid Drinkers - Verses Of Steel

	Kiadó:	Regain
	Terjesztő:	HMP
	Együttes:	Acid Drinkers
	Megjelenés éve:	2008
	Ajánlja:	Uriel
	Pontszám:	5/10
	Értékelés:	Szürke, de korrekt

A lengyel Acid Drinkers egy közel huszonnégy éves múlttal rendelkező thrash metal zenekar, amelynek eleddig egyetlen anyagához sem volt szerencsém. Ám meg kell jegyeznem, hogy bármennyire is ismeretlenek előttem ők, pontosan annyira megfáradt és ötlettelen, mégis gyilkos zenét játszanak (legalábbis számomra), mint a csapattal közel egyidős bandák bármelyike – csak éppen recenziónk tárgya nem volt és nem is lesz soha világhírű a Slayerrel ellentétben, és éppenséggel nem azért, mert Araya-ék öt évvel hamarabb alakultak.

Mindenekelőtt a hangzásról kell szót ejteni, ugyanis az az egyetlen szegmense a zenének, amiben nincsen kivetnivaló – precízen, modernül és tisztán szól minden egyes hangszer, amelyeknek kezelésébe, ha némileg több energiát fektettek volna, egészen biztosan tízpontos lemezt készíthettek volna a polákok. Groove-okkal telített kőkemény thrash-ben utaznak, mely elsősorban a Bay Area-i ősök zenéjéből építkezik, illetve annak frissebb követőinek munkásságából is, így például hangulatilag lehetne hasonlítani a DevilDriver-hez – többek között azért is, mert Titus orgánuma sokban hasonlít Dez Fafara hangjára, legalábbis morgásaikat mindenképpen hasonló tónusban követik el.

Azonban a jóindulatú hasonlítgatás semmiképpen még akkor sem menti meg a Verses Of Steelt, ha technikailag semmi kivetnivalót nem lehet találni az anyagon. Sajnálatos módon az ötlettelenség, illetve sokkal inkább a milliószor eljátszott témák millió plusz egyedszerre történő újrahasznosítása az, ami az albumot unalmassá teszi. Persze vannak kiemelkedő részletek, vagy kiváló, headbangelésre alkalmas dalszeletek, csak hát mindez korántsem elég egy jó lemezhez. Érdekes, hogy mind epikusabb(nak szánt), mind punkos, mind földbe döngölős megoldások is akadnak a kiadványon, tehát még azt sem lehetne rásütni a darabra, hogy egyoldalú lenne. Pusztán csak bántóan újrahasznosított, mint a kétszáz forintos eldobható sci-fi irodalom az Örs vezér téri kirakodóvásáron.

Teljesen leértékelni persze nem szabad a darabot, mert csuklás nélkül el tudom képzelni, hogy egy régi vágású thrasher szíve csücskébe zárná a korongot, de zeneileg az erős közepes szintjén mozog, ami egy közel negyedszázados bandánál elég komoly problémákat vet fel. Azt hiszem, hogy mindezt egyáltalán nem szükséges fejtegetnem.