Overkill - Ironbound

	Kiadó:	Nuclear Blast
	Terjesztő:	Mton
	Együttes:	Overkill
	Megjelenés éve:	2010
	Ajánlja:	Angol
	Pontszám:	9/10
	Értékelés:	Stílusában kiemelkedő

Már itt a cikk elején szeretném leszögezni, hogy az Overkill mindig is a kedvenceim közé tartozott. Nehéz elfogulatlanul írni egy olyan zenekarról, aminek olyan lemezeket köszönhetünk, mint a Feel The Fire, a Taking Over, vagy éppenséggel a The Years Of Decay. Sohasem merészkedtek „veszélyes vizekre”, de mindig megbízhatóan hozták azt a színvonalat, amit a speed/thrash metal fénykorában is képviseltek. Igaz, ami igaz, az utóbbi egy-két lemez nem volt valami nagy durranás, de azok is „okés” anyagok voltak. A csapat 30 éves fennállását viszont sejteni lehetett, hogy nem egy „átlagos” albummal akarják ünnepelni. Gondolom nem lövöm le a poént azzal, ha elárulom, hogy az utóbbi évek legjobb Overkill CD-je készült el!

Az amcsi metal veteránok soha sem akartak megalkudni senkivel, így a lemez nyitótétele is „szokatlan”. A korong leghosszabb számával indul ez a metal örömünnep! A The Green And Black a maga több, mint nyolc percével nem kevés nyalánksággal szolgál. Az intro is remek: D.D. Verni basszusriffjére egy könnyed gitártéma válaszol, hogy azután a muszikusok mennydörögve belecsapjanak a lecsóba. Minden itt van, ami valaha király volt az Overkillben: döngölő dob-basszus, harapós riffek és Bobby „Blitz” Ellsworth összetéveszthetetlen hangja. A muzsikán hallatszik, hogy a basszusgitáros a fő zeneszerző. Nagyon vastag, telt a hangzás, és egy normális hangcuccon iszonyatos meg tudnak dörrenni a számok. A nyitódal után tovább száguldozunk: a címadó tételt már most Overkill klasszikusként lehetne emlegetni. A refrén egyszerű, de nagyon fogós. A Bring Me The Night-ban még az eddigieknél is jobban rálépnek a gázpedálra a fiúk. Úgy tudnám leírni a dalt, mintha egy bedühödött, szteroidokon nevelkedett Motörhead lenne. Koncerteken hatalmas zúzás fog kerekedni rá, annyi biztos. Sejtelmes dallamokkal indul a The Goal Is Your Soul, és utána egy ellenállhatatlan headbang téma bontakozik ki belőle. A refrén igazi telitalálat, vérbeli közönségénekeltetős cucc. A Give A Little az egyik személyes kedvencem az albumról. Nem a legkomplexebb Overkill szám, de a refrén valami eszméletlen jó kis rákendról téma, bitang jó csordavokállal. Akármelyik klasszikus Overkill lemezen elférne ez a bulis nótácska. A következő track, az Endless War olyan gitártémákat tartalmaz, hogy az állam leszakadt! Dave Linsk és Derek „The Skull” Tailer nemcsak fáradhatatlan riffgyárosok, hanem állat tekerős szólókat is ki tudnak bűvölni a hathúrosaikból. Óhatatlanul az Iron Maiden jutott eszembe erről a gitárpárbajról. Mindig belefér egy kis tisztelgés a „nagyok” előtt, igaz? Az akusztikus, nyugis kezdetű The Head And Heart egy remek középtempós thrash döngölés. Blitz itt-ott már „hörgés-szerűségeket” is megenged magának, ami csak még szigorúbbá teszi a nótát. Ron Lipnicki dobos kolléga néhol elég milicista hangulatot teremt, menetelős témáival. A következő szerzeményben akkora kétlábdob sortüzet ereszt a képünkbe, hogy észnél kell lenni, nehogy lerepüljön a fejünk. Nem véletlenül a leglendületesebb dala az albumnak az In Vain. A Killing For A Livinget akár az ős Exodus is írhatta volna, kiváló thrash zúzda. A záró The SRC (egy kis segítség: Subterranean Resistance Cult) pedig a legjobb ’80-as évekbeli Metallica-s pillanatokat idézi. A sebesség itt is kulcsszó, különösen a szólóknál. Tökéletes summázása a lemeznek, simán felfogható az Overkill ars poeticájának.

A banda már nem fogja megváltani a metal világát, de ezt nem is várja el tőlük senki. Az új évezred legjobb Overkill anyagát hozták össze a Brooklyn-i muzsikusok, amellyel nem hazudtolták meg önmagukat. Minden olyan headbangernek kötelező hallgatnivaló, aki szereti az oldszkúl - de még véletlenül sem öreges - zúzdákat! Nagy kár, hogy nem jönnek kis hazánkba, pedig milyen jó volna, ha felborítanák a PeCsa színpadát.