Plastic Bitch - Shallow Decay

	Kiadó:	Szerzői
	Együttes:	Plastic Bitch
	Megjelenés éve:	2009
	Ajánlja:	Nort
	Pontszám:	6/10
	Értékelés:	Több, mint szomszédidegesítő

Mindig némi elfogultsággal veszem a kezembe kis hazánk fiainak/lányainak munkásságát: számtalanszor találkozhattunk már minőségi lemezekkel, amik bátran megállnák a helyüket párszáz kilométerrel arrébb is. A Plastic Bitch 2009-es korongját hallgatva ezt hol érzem, hol nem.

Nagyon tudom szeretni, ha egy CD szép, és jó az artwork, megvan a körítés. Itt sajna jó nagy mínuszpontokat jelent a borító semmitmondó jellege, valamint, hogy nem kicsit el is van rontva (vagy ha koncepcionális az első és utolsó oldal duplázása, akkor annak elég fura).

Miután még nem volt szerencsém a fővárosi bandához, fogalmam sem volt, mire számíthatok, de azt hiszem, mindenképpen meglepett volna a This Boots Were Made For Walking vietnami prostikkal történő konverzió aláfestéseként, mint intro.

A hangzás teljesen rendben van (Bakery), ehhez a zenéhez tökéletesen illik a nyers gitárhang, amit már a Clash-nél is nagyon szerettünk. A metalhoz szokott füleknek persze nem az igazi, de ez nem is az.

Első hallgatásra olyan, mintha a srácok nagyon szeretnék a manapság nagyon menő emo-pop-rock bandákat, de azért ha jobban odafigyel az ember, itt hál’ istennek többről van szó. Vitathatatlan a párhuzam mondjuk a Fall Out Boy-jal, vagy a My Chemical Romance-szal, de a műanyag ribancok durvábbra veszik a figurát. Jól vegyítik a pop-rock elemeit hol akusztikus, hol rockabilly jegyekkel, de ha üvölteni kell, hát azzal sincs gond.

Ami miatt nem mindig érzem a korong erejét, az a dalok milyensége. Hol söprő, lendületes és slágeres a történet, hol a szemekbe vasalt hajak éjszakáiban elkoptatott akkordcsapkodásba hajlik inkább a dinamika. A nóták többsége nagyon jó, élvezetes rock ’n roll, de van köztük néhány, ami bizony lerontja az összképet.

A kedvencem a lemezről Travelling On First Class: eszelősen jó a kezdő basszustéma, a refrén pedig nagyon húzós, koncerten iszonyat hömpöly mehet rá. A Something To Remember simán elfért volna a Green Day lemezek finomabbjain, a From The Past –ben pedig olyan metalcore vokál van, hogy csak lestem, hogy került ez ide. Ez egy nagyon eltalált dal, de rögtön az ezt követő End Of The World Party-t még ugyanez a fajta üvöltés sem menti meg attól, hogy ne egy bugyuta tinivígjáték betétdalának higgyem. Végig uralkodik a CD-n ez a kettősség, hol nagyon jó húzós fémzene van, hol meg divat a lerágottabb csont fajtából.

Ezen kívül egyetlen kisebb bajom van, az pedig Géczi Richárd énekes. Az még nem lenne gond, hogy nem túl változatos az énekstílusa, de nem tud nem eszembe jutni az Anti Fitness Club, amit hallva – khhmmm, hogy fogalmazzam meg nem habzó szájjal – nem őszinte a mosolyom. Egyáltalán nem énekel rosszul, de ha nagyobb hangsúlyt fektet a dallamok kidolgozására és a hangja karcosságára, akkor sokkal jobb lesz az összhatás. A sakálvokálok nagyon jók, egyedi színt kölcsönöznek a daloknak, néha már egészen metalosra sikerültek.

Ilyen zenét hallva a régi metalosok beszélhetnek bulvárosodásról, divatról, értéktelenségről, de erről szó nem lehet. Semmi baj nincsen azzal, ha valaki követi a trendeket, slágerzenét ír, és ebbe megpróbál arcot, egyediséget vinni. A Plastic Bitch ezt jó csinálja, koncerten pedig biztosan nagy élmény. Éppen itt az ideje, hogy a magyar kereskedelmi csatornákon ne csak királylányos szemét menjen rock zenének csúfolva!