Revolting Cocks - Sex-O Olympic-O

	Kiadó:	13th Planet
	Terjesztő:	HMP
	Együttes:	Revolting Cocks
	Megjelenés éve:	2009
	Ajánlja:	dzsi
	Pontszám:	6/10
	Értékelés:	Több, mint szomszédidegesítő

Valami rejtélyes oknál fogva szinte mindig nálam kötnek ki az oldalunk profiljától zeneileg legmesszebb álló kiadványok. Az amerikai/belga Revolting Cocks Sex-O Olympic-O című lemezének esetében sem történt ez másként. A fentiek tükrében már meg sem lepett, hogy egy árva mukkot sem hallottam felőlük eleddig. A remek névválasztás (cseppet sem kakasra kell gondolni) és az albumcím azonban valami egészen bizarr, „biztosan kell ez nekem?” típusú muzsikára engedett következtetni.

Némi nyomozás után bizonyosságot is nyert, hogy félelmeim nem voltak egészen megalapozatlanok (természetesen csakis a saját ízlésem tekintetében), ugyanis a banda által belőtt irányvonal nem más, mint a nyolcvanas évek goth szintipopját alapul vevő elektro/indusztriális rock. Ha ez utóbbi lenne számottevő túlsúlyban, abszolút nem lehetne okom fanyalogni, hiszen e műfajban is születtek remek lemezek, mivel azonban az előbbi stílus jellegzetességei kapnak jelentősebb szerepet, nem tudom száz százalékig komolyan venni a bandát (bár a külsőségekből ítélve gyanítom teljességgel felesleges is).

Ami látatlanban némi bizodalomra adott okot, az nem más, mint Al Jourgensen jelenléte a Ministryből, ugyanis a RevCo az Ő hobbyprojektje. Annak tudatában pedig, hogy első anyaguk még 1985-ben jelent meg, egyáltalán nem meglepő, hogy ilyen szinten favorizálják a - szerintem – minden szempontból legízléstelenebb dekádot. A felállás azóta persze rengeteget változott (egy kisebb hadsereg szerepelt már Al mellett), illetve tartottak egy kábé tízéves pihenőt is. A muzsika alapkarakterét olyan zenekarok határozzák meg, mint mondjuk a The Cure, a Duran Duran vagy a Depeche Mode (nyilván felületesen szemlélve). Ezzel fuzionál – hál’istennek – Rob Zombie, Marilyn Manson (főként a Mechanical Animals korong), illetve akár a NIN, és természetesen a Ministry által képviselt vonal – jóval kisebb arányban.

Néhány hallgatás után rá kellett jöjjek, hogy korántsem értékelhetetlen annyira a produkció, mint ahogyan én azt eleinte feltételeztem, persze azt sem mondhatom, hogy bármennyire is kiemelkedő lenne, ami ebben a tizenegy szerzeményben hallható. Lényegében a dobsampler szinte egész végig ugyanazt a tempót „tüccögi”, melynek fő megfestő hangszere – nem meglepő módon - a szinti, és a jellemzően kissé nyávogós, ritkábban kiabálós ének, mindehhez pedig hol nagyobb, hol kisebb mértékű gitártámaszt nyújtanak, természetesen azt is kellően elektro pop hatásúra véve.

A lemez első harmada egészen korrektnek mondható, megpróbálták ebben a szekcióban elsütni a rockosabb szerzeményeket (Hookerbot 3000, Keys To The City – ez totális Manson, Red Parrot, Robo Bandidos). Bulizós, kellően laza, riszálós tételek. A középső egység azonban számomra egy kicsit sokká válik, ebben ugyanis eléggé szabadjára engedik technopata hajlamaikat, ami engem sajnos inkább idegesít, mint szórakoztat egysíkú, fantáziátlan monotonitása miatt. A mélypont ilyen szempontból a Cousins, de főként az I’m Not Gay (komoly mondanivaló) Az utolsó harmadra ismét összekapják magukat: az Abundant Redundancy elvontabb, dühösebb darab, míg a Wizard Of Sextown egy hatásos elszállás.

Különösebben maradandót nem sikerült szerintem alkotni a Sex-O Olympic-O-val, de egyértelmű hulladéknak sem nevezném, pedig sohasem öltöztem holdjárós, felemás szemű varjúnak. Egy bizonyos szinten szórakoztató lehet kellő nyitottsággal, de szerintem igazán csakis azoknál működhet, akik eleve a műfaj eltökélt hívei, náluk viszont akár titkos favorittá is válhat. Ennek hiányában könnyedén beindulhat a nyáltermelésünk, hogy egy határozott, de könnyed szájmozdulattal elegánsan kifejezzük (nem)tetszésünk a produkció iránt. A „zsékategóriás” kliséket felvonultató borító és a csapat hasonló szellemben készült hivatalos honlapja viszont abszolút telitalálat.