The Red Chord - Fed Through The Teeth Machine

	Kiadó:	Metal Blade
	Terjesztő:	HMP
	Együttes:	The Red Chord
	Megjelenés éve:	2009
	Ajánlja:	dzsi
	Pontszám:	9/10
	Értékelés:	Stílusában kiemelkedő

Szokás szerint kissé megkésve ugyan, de mindenképp szükségét éreztem annak, hogy szót ejtsek az amerikai The Red Chord legújabb, Fed Through The Teeth Machine című szörnyszüleményéről, amely sorban már a negyedik nagylemezük. Az alakulásuk óta eltelt tizenegy év alatt lépésről-lépésre, taktikusan építették fel karrierjüket; szélsőséges muzsikájuk ellenére minden egyes koronggal jelentősen sikerült növelniük népszerűségüket. Az igazi kiugrást, illetve hírnevet a 2005-ös Clients hozta meg számukra, amelyet sokan a mai napig a legjobb albumukként tartanak számon, azonban véleményem szerint e teljesítményt több szempontból is jelentősen túlszárnyalták aktuális telitalpas tarkórúgásukkal.

Az alapvető recepten – amely grindcore és hardcore elemekkel tarkított death metalt takar igen komplex, nyakatekert megközelítésben – lényegében nem is változtattak, mégis azonnal szembeötlő, mennyivel érettebb nótákat írtak ezúttal, mint eddig bármikor. A legutóbbi Prey For Eyes című istencsapásán – bár bőven minőségi anyag volt - szerintem jócskán sikerült túlzásba vinniük a káoszkodást: több szerzemény is elveszett a féktelen, gyakran felesleges mértékű témahalmozás végeláthatatlan labirintusában. Ezúttal azonban könnyedén kiküszöbölték ezt a csorbát - ha ugyan annak lehet nevezni az ilyesmit.

Guy Kozowyk frontember tavalyi, magyar koncertjük előtt lezajlott beszélgetésünk alkalmával abszolút nem kamuzott, amikor azt állította, hogy magukhoz képest (!) most egy jóval direktebb, több kapaszkodót rejtő koronggal rukkolnak elő. Ez persze korántsem azt jelenti, hogy összedobtak valami klisészutykot a gyakorlatilag nem létező eladások épphogy számolhatóvá tornázása érdekében. A titok mindössze annyiban rejlik, hogy megtartva – szerintem – kifejezetten jellegzetes stílusukat, lényegesen több figyelmet fordítottak arra, hogy mindegyik szerzeményben szerepeljen egy-egy gyorsan emlékezetessé váló riff (ez nem feltétlen egyenlő a dallamossággal), illetve erőteljesen törekedtek arra, hogy a szerepeltetett témák túlnyomó többségben valódi funkcióval bírjanak a dal egészét tekintve. E két, esetükben kifejezetten hasznosnak bizonyuló szerkesztési elv hathatós beiktatásával pedig egyszerre hozzák jóval könnyebb helyzetbe a hallgatót, és tartják meg könnyedén a muzsika elemi energiáját, gonosz auráját és megfelelően komplex jellegét. Öröm a köbön, hogy az anyaghoz társuló sound is úgy büntet, ahogy kell, de Zeusstól nyilván ezt el is várja az ember.

Ezzel együtt természetesen kellőképp ádáz harmincöt perc ront nekünk a hangszórókból az indítást követően, tehát kvázi esélytelen a korong azonnali felfogása/megszeretése. Mike "Gunface" McKenzie gitáros zenei kelléktára megdöbbentően széles; legkedveltebb elemei továbbra is a frusztráló, disszonáns akkordsorok és nyújtások, a pszichopata grind skálázgatások, a földbedöngölő death darálások és a lendületes, koszos crust/hardcore tufaságok. Amit viszont eleddig nem igazán erőltetett, azok a szólók; itteni teljesítményének tükrében pedig mindezért egy orbitális tockos jár neki, mert félelmetes érzékkel bír ezek megírásához, és helyük kiválasztásához. Elképesztően stílusos virgákat hozott össze - minden tiszteletem az övé.

Brad Fickeisen dobos (akit azóta visszaváltott az őt megelőző Michael Justian) szintúgy alapos körültekintéssel támogatta meg játékával a nótákat: a kőegyszerűtől a cájg szétgyalázásán át a törtekig mindent remekül, kreatívan hoz a helyzet kívánalmaitól függően. Még Greg Weeks basszer sem veszik el: gyakran egészíti ki plusz hangokkal a gitár amúgy sem túl szegényes játékát. Guy hangja ugyan nem kifejezetten változatos, mégis tökéletesen eleget tesz szerepének energikus orgánumával és többértelmű soraival. A majd’ minden esetben három perc alatt maradó nóták közül semmiképp sem tudnék legjobbat mondani, mert mindben akadnak letaglózó momentumok, azonban ha emészthetőség alapján kell szelektálni, egyértelműen a clipes Demoralizer, az Embarrassment Legacy, a Hour Of Rats, a Mouthful Of Precious Stones és a Sleepless Nights In The Compound lehetnek a befutók.

Úgy gondolom, a Fed Through The Teeth Machine-nel – amelyet én simán ki merek kiáltani csúcsalkotásuknak - végre valóban beérett a The Red Chord. Az ilyesmire fogékonyaknak melegen ajánlott próbát tenni vele, mivel műfajában kimagasló teljesítményt nyújtanak minden szempontból. Én kizárólag támogatni tudom Őket ez alapján, ráadásul emberileg is szimpatikusak. Teendő a következő: fogd, vedd, vidd.