Whitechapel - A New Era Of Corruption

	Kiadó:	Metal Blade
	Terjesztő:	HMP
	Együttes:	Whitechapel
	Megjelenés éve:	2010
	Ajánlja:	dzsi
	Pontszám:	6/10
	Értékelés:	Több, mint szomszédidegesítő

A knoxville-i Whitechapel meglehetősen rövid idő alatt (négy év) tett szert kiemelkedő elismertségre deathcore berkeken belül: a műfaj elkötelezettjei túlnyomórészt a szcéna top bandái között tartják számon a társulatot. Azon mondjuk naphosszat lehetne vitatkozni az egyéni preferenciák függvényében, hogy valóban megilleti-e a zenekart ez a kiváltságos szerepkör (és az ehhez társuló impozáns promóció, illetve a kiemelt turnék), annyi azonban bizonyos, hogy a lassan már ténylegesen megszámlálhatatlan mennyiségben jelenlévő breakdown huszárnál – ha nem is sokkal, de – egy paraszthajszálnyival mindenképp jobbak.

A 2008-as This Is Exile óta eltelt két esztendő kétségkívül sok hasznos tapasztalattal szolgálhatott a csapat számára, hiszen a muzsikában végbement fejlődés könnyedén érzékelhető. Csodát persze ne várjon senki, mivel változatlanul deathcore-ról beszélünk, azonban – mintegy hasonulva a műfaj jelenlegi éllovasaihoz – ők is elmozdultak valamelyest a floridai death metal irányába, amely ezúttal egy fokkal kreatívabb és ötletgazdagabb összképet eredményezett. Ugyanakkor igazán gyökeres változásokról azért mégsem beszélhetünk, de ez valahol érthető is, mivel e szcéna keretein belül vívták ki maguknak az elismeréseket. Járt utat járatlanért…

A deathcore-ra jellemző általános primitívségnek (tisztelet a hihetetlenül kevés kivételnek) azonban megvan az a praktikuma, hogy bőven van lehetőség a fejlődésre, az előrelépésre, ne adj’ Isten a parasztvakítás és a látszat-brutalitás félredobásával a valódi, komolyabb zenei értékek becsempészésére. A Whitechapel pedig nagyon is jó úton halad ennek relatíve rövidtávú megvalósításához. E konzekvencia levonásához elegendő meghallgatni a nyitó Devolvert, az End Of Flesht, a Future Corruptot vagy a Single File To Dehumanizationt, amelyek amellett, hogy kellően agresszívek, tartalmaznak néhány visszafogott, hangulatfestő melódiát is (nem langyosat!). Továbbá szerkezeti megvalósítás szempontjából már dalként tűnnek fel, és nem pedig összehajigált, silány breakdownok és blastbeatek komolyabb logikai megfontolásokat nélkülöző halmazaként.

Ez a fajta progresszió többé-kevésbé az egész albumot jellemzi, amelynek továbbvitele szerintem akár hosszú távú életben- és köztudatban maradásuk kulcsa is lehet. Mindez azonban csak az érem egyik oldala, ugyanis cseppet sincs hiány a(z) – inkább űrkitöltésre, mint valóban funkcionális elemként használt – kifejezetten butuska breakdownokból és egyéb kliséhalmokból sem (amelyeket lassacskán alanyi jogon illene a pokol kénköves tüzének jópofa jutalmával illetni). Értem én, hogy koncerten látványos, ha dalonként háromszor gyalulja szét a nép egymás, az aktív kiképzéstől már így is meglehetősen deformált orrnyergét és jégkorongosan csábos, helyenként hiányos fogsorát (a fültágító tépkedés is jó muri lehet), de marha könnyű az ilyesmivel hazavágni egyébként korrektnek tetsző szerzeményeket, nem beszélve arról, hogy az efféle momentumokat leginkább a dögunalmas jelzővel lehet illetni.

Azt is némileg problémás megértenem, hogy miért szerepel három gitáros a banda soraiban, ugyanis a muzsika jelenlegi összetettségi foka ezt legkevésbé sem igényli/indokolja, pedig óriási lehetőségek rejlenének a dologban. Ehhez egyelőre bőven elég mindösszesen két hathúros kolléga.

A szövegek változatlanul inkább demagóg formában offenzívek, mint ténylegesen gondolatébresztőek, mely hozzáállás inkább megmosolyogtató, mint komolyan vehető. Persze az amerikai divatdühös tinik biztosan isszák minden szavukat. A borító olyan, amilyen, de az biztos, hogy manapság nem esik hasra tőle az ember; a sound azonban hengerel elég rendesen (Jason Suecof), de enélkül könnyedén meg is halna a produkció.

A The New Era Of Corruption-nel tehát kétségkívül egy bíztató irányba indult el a banda, amit követve a következő albumra talán végleg leküzdhetik a stílus általánosan jellemző, fentebb említett gyermekbetegségeit. A pontszámom teljes mértékben szubjektív, így a műfaj rajongóinak ezt abszolút félretéve, kötelező jelleggel tudom ajánlani a korongot – biztosan nem fognak csalódni. A Carnifexet és a Suicide Silencet szerintem könnyűszerrel legyalázza mostantól a Whitechapel, a Job For A Cowboy tavalyi lemeze színvonalának eléréséhez azonban még bőven van mit fejlődni.