Kvelertak - Kvelertak

	Kiadó:	Indie
	Terjesztő:	Musicworld 2000
	Együttes:	Kvelertak
	Megjelenés éve:	2010
	Ajánlja:	dzsi
	Pontszám:	10/10
	Értékelés:	Vigyázat! Robbanásveszély!

Előttem hatalmas, égbenyúló, erőtől duzzadó, zord fenyvesek, ameddig csak a szem ellát. A Nap tétován, szinte bujkálva tekint végig a mélabús, szendergő tájon, miközben szüntelen azon áhítozik, hogy a horizont harmóniát hordozó ölelésében rátaláljon önmagára; hogy legyőzze a fjordok kérlelhetetlen kecsességének hatására rátelepedett rút bizonytalanságát. A lágyan lengedező, hűvös szellő réveteg, de mindennél beszédesebb, emelkedett némasággal fátyolozza be az étert. Egyszerre azonban aljasul, orvul döfi lelken a megtestesült idillt néhány, a szürke homályból előszűrődő, émelyítően otromba nesz. Az erdő mélyéről riadt és tanácstalan lemming- és mókuscsapat ront ki, ijedten verdeső, fesztelenségüktől óvatlanul megfosztott siketfajdok kapkodó kíséretében. A hangfoszlányok lassacskán tébolyult kurjongatássá és vehemens csörtetéssé erősödnek, mígnem két, bohókásan botladozó, panda mintázatúra mázolt jávorszarvas – Matias és Magnus – körvonalai rajzolódnak ki az egyre zaklatottabbá váló környezetből. Roskadozó hátukon mámoros tekintetű, fura hacukát viselő marcona egyének, szám szerint öt. Végignézve rajtuk látom, hogy csuklójukon szegecses bőrpánt, fejükön törött szarvú, esetlen, horpadt acélsisak (beállva az északi mágneses pólus irányába), lábukon hatalmas nyelvű sportcipő, tradicionális alsóruházatként pedig idétlen, virágmintás mediterrán rövidnadrág. Némelyikük kezében a komáktól importált, Ikeás dísz falipallos, melyek kaotikus, önmagukra nézve is kártékony lengetésével totyakos állataikat próbálják – nem túl sikeresen – haladásra ösztökélni. Mögöttük, kissé lemaradva, bokáig lecsúszott nadrágjában időnként hasra eső, hatodik társuk tántorog gyanús ívben, kezében egy szögletes, őshonos állat képével díszített, hatalmas zöld üveg, de mintha a többieknél is látnék valami hasonlót. A közelembe érnek, majd így szólnak: Üdv idegen! Mi vagyunk a Kvelertak (a mondat kicsit artikulálatlanul hangzik el, egy hatalmas csuklás kíséretében). Csatlakozz klánunkhoz nemes portyánkon! Én pedig örömest így teszek, mert a mókás belépő piszokmód hatásosnak bizonyult.

Nos hát, ez a végtelenül giccsesnek induló, de – a zenekar aurájának hatására – remekül összebarmolt kép sejlett fel előttem, amikor első ízben végighallgattam a norvég Kvelertak nemrégiben megjelent, roppant ütős, azonos című debütáló lemezét. Már régóta szemeztem a bandával, és tűkön ülve vártam, hogy végre megjelenjen a korong; a végtermék ismeretében pedig bátran kijelenthetem, hogy minden előzetes elképzelésemet felülmúlták, elkészítve ezzel az idei év – számomra – eddigi leghatásosabb albumát.

A banda egy egészen üdítő és szórakoztató műfaji egyveleggel állt elő, amely egyszerre tartalmaz black metal, hardcore/punk, folk, rock’n’roll, crust, southern, és ki tudja még milyen elemeket. A muzsika egyes komponensei kapcsán főként a honfitárs „botrány rock” Turbonegro és a kultikus Darkthrone ugranak be, de néhol az Enslaved és a Disfear is ránk kacsint a sorok közül, illetve hangulati tényezők tekintetében az amcsi Maylene And The Sons Of Disaster is egészen közel áll a norvégok által képviselt sokszínű vegyülethez. Amit pedig ennek eredményeként kapunk, az negyvennyolc percnyi önfeledt, húzós, bulizós, tökös – trendi és felületes kifejezéssel élve – black ’n’ roll, tizenegy tételben prezentálva, a legjobb fajtából.

Egy pillanatnyi üresjárat sincs a korongon, ráadásul a felvonultatott szerzemények mind egy szálig élvezetesek és szórakoztatóak, gyenge láncszemnek nyoma sincs. Annak ellenére, hogy az összes tétel a döngölős középtempó jegyében zajlik (leszámítva a szélsebes, kaszáló black betéteket), még a játékidő második felében sem laposodik el a lemez, köszönhetően a rengeteg, akár már elsőre rögzülő hiperfogós melódiának és a nyomatékos, maximálisan lényeglátó előadásmódnak.

A társulat három gitárossal bír, amely funkcionalitása elsődlegesen a hangtér minél nagyobb mértékű telítésében rejlik, azonban rengeteg helyen megfigyelhető, hogy ezen túl, a harmóniák felépítésénél is jócskán szerephez jutnak (több akkord lebontva jelenik meg, és a három hangszer együttes megszólalásából áll össze), illetve remekül passzolgatják egymás között a különféle feladatokat a dalok közben. Ehhez társul Erlend Hjelvik harákoló krákogása, melyet norvég nyelven prezentál (így a szövegekről nem sok minden derül ki), de kifejezetten szórakoztatóan hat e fura hangzású nyelv hallgatása. Dallamos énekkel tehát csak elvétve találkozhatunk (Nekroskop, Sultans Of Satan), mely szintén felerősíti az északi hangulatot, ami egyébként abszolút lemoshatatlan a zenekarról. Mint mondtam, minden egyes dalt maximálisan imádok a lemezen, de kedvencekként talán a banda lényegét remekül lefestő, nyitó Ulvetid, a gigasláger Offernatt, a clipes Mjød, a vikinges lüktetésű, menetelős Fossegrim vagy a Sjøhyenar (Havets Herrer) sorolhatóak fel.

Külsőségek tekintetében sem lehet okunk panaszra, hiszen a baromi igényes és jellegzetes borítón azonnal látszik az utóbbi időben felfutott John Baizley (Baroness) értő kezeinek munkája, a koszos, de mégis érthető és dinamikus hangzásért pedig nem kisebb producer felelt, mint a Converge gitáros Kurt Ballou. Minden a helyén.

Oldalakat tudnék még írni az albumról, de feleslegesnek tartom tovább szaporítani a szót. Mindenki jobban teszi, ha elindul a lemezbolt irányába, és megvásárolja a Kvelertak korongját. Én óriási potenciált látok a csapatban, szerintem még nagyon sokra vihetik a jövőben, főleg egy ilyen hihetetlenül impresszív bemutatkozással a hátuk mögött. Előre, vikingek!:)