Avenged Sevenfold - Nightmare

	Kiadó:	Warner
	Terjesztő:	Mton
	Együttes:	Avenged Sevenfold
	Megjelenés éve:	2010
	Ajánlja:	dzsi
	Pontszám:	6/10
	Értékelés:	Több, mint szomszédidegesítő

Kezdeném mindjárt azzal, hogy a kaliforniai Avenged Sevenfold ötödik, Nightmare című nagylemeze számomra – természetesen szubjektív szempontok alapján – az idei év eddigi legnagyobb csalódása. Már a 2003-as Waking The Fallen óta figyelemmel kísérem a banda fejlődését, illetve ezzel párhuzamosan lezajló világsztárrá válását, és nyugodtan meg lehet érte vetni, de mindig is egy kivételes képességű zenekarnak tartottam Őket, hiszen ha félretesszük a pózerkedés okozta esetleges ellenszenvünket, és pusztán a muzsikára koncentrálunk, könnyedén beláthatjuk, hogy kiemelkedően tehetséges és kreatív bandáról beszélünk. Most azonban olybá tűnik, kiveszett belőlük a tűz…

A csapat tavaly decemberben hatalmas tragédiát élt meg, ugyanis gyermekkori barátjuk – és egyben az egyik fő dalszerző –, James „The Rev” Sullivan huszonnyolc évesen életét vesztette gyógyszer túladagolásban. Ez érthető módon rendkívül meg is viselte a zenekart, de a lemez balladisztikus, vontatott, valamint nem egyszer semmitmondó és – magukhoz képest – fantáziátlan légköre állítólag nem ennek tudható be. A sajtóhírek szerint ugyanis a szerzemények nagy része már a dobos halála előtt készen állt, amiben én a korong sokszori meghallgatását követően valamelyest kételkedem, mivel észrevehetően kevesebb kreativitás szorult a felvonultatott új nótákba, mint a régebbi, a még The Rev szoros közreműködésével készítettekbe. Persze az is könnyedén előfordulhat, hogy ezt már csak beleképzelem az egészbe. A dobsávok feljátszására James kedvenc ütősét, a kölcsönösen szimpatizáló Dream Theater vezér Mike Portnoy-t kérték fel, aki örömmel tett eleget a feladatnak, továbbá a jelenleg futó turné erejéig ki is segíti a bandát.

Az előzetesen megszellőztetett címadónál még kifejezetten bizakodó voltam, mivel megvan benne mindaz, amitől én olyannyira szerethetőnek tartom ezt a csapatot: tökös, lüktető riffek, rendkívül fogós dallamok, egyszerű, de módfelett ötletes gitár- és dobjáték, a bandára jellemző egyedi hangulat, emlékezetes, szívszaggató refrén, remekül átgondolt struktúra. Ezzel nagyjából el is mondtam, hogy mi az, ami számomra hihetetlenül hiányzik az album jelentős részéből, ugyanis a legtöbb tétel ennek nyomába sem ér. Nem akarok amiatt rinyálni, hogy az előző két anyag mennyivel kiemelkedőbb, de egyszerűen tény, hogy ezúttal a környéken sincsenek olyan fantasztikus dalok, mint az Afterlife, az Almost Easy, a Scream, az A Little Piece Of Heaven vagy akár a Bat Country és a Sieze The Day. Többségében csupán közepes, lapos nótákat kapunk (ami abszolút nem a szomorkás hangvételből adódik), melyekből hiányzik a már megszokott, letaglózó lendület. Emellett az azonnal bevésődő, monumentális refrének is felszívódtak, amelyek megléte egy efféle muzsikánál létfontosságú, ráadásul ezidáig óriási erőssége volt a zenekarnak.

Zacky Vengeance és Synyster Gates gitárjátékát is jóval visszafogottabbnak és ötlettelenebbnek érzem, mint valaha, pedig e duó mindig is híres volt kiemelkedően összehangolt, kreatív páros játékáról, ráadásul utóbbi kezében úgy „sír” az a hat húr, mint csak nagyon keveseknél a műfajban. Portnoy bácsi hál’istennek nem formálta saját képére a ritmusképleteket: remekül vette le The Rev jellegzetes stílusát – tényleg csak apróságokból lehet észrevenni, hogy Ő ül a dobok mögött. M. Shadows érzelemgazdag orgánuma szerencsére cseppet sem kopott meg, és jól viszi a hátán még a hangszeres szempontból gyengébb dalokat is, de az átütő erő gyakran nála is hiányzik. Szövegei minden eddiginél személyesebbek és ezzel együtt meglehetősen letargikusak is, de azt hiszem, a helyzetre való tekintettel ez teljesen érthető.

Ugyan minden szerzeménynek megvannak a maga megkapó pillanatai, de egységekként kezelve őket, mindössze nagyjából öt tétel állja meg jobban a helyét a tizenegyből. A nyitó Nightmare és az azt követő Welcome To The Family még erősebb, hangulatos daloknak mondhatóak, azonban a percek előrehaladtával hiába várja az ember a kiugró pillanatokat, csak nem jönnek. Igazán monumentális refrén is például csak a második koronghoz visszatérő Natural Born Killer-ben kerül elő (az viszont tényleg hatalmas), a God Hates Us primitív keménykedése pedig már kifejezetten enervált és elkeserítően gyenge. A balladisztikus oldalt tekintve a Fiction a messzemenő csúcs, amiben minden tag énekel pár sort elhunyt barátjuknak – ez valóban megható, nagy ívű nóta; szerintem ennyire mélyreható, személyes dalt még sohasem írtak. A záró, tizenegy perces, epikus hangvételű Save Me szintén a legmeggyőzőbb pillanatok közé tartozik kísérteties melódiáival, és Gates mágikus gitárbűvészkedése is csak ebben ragyog valódi fényében.

Tudom én, hogy mérhetetlenül nehéz helyzetben volt a zenekar a lemez felvételeinél, és eleve becsülendő, hogy kihozták ezt az albumot, de én mégiscsak abban reménykedem, hogy hamarosan újra olyan erőre kapnak, mint ami a 2008-as DVD-n jellemezte Őket, és kihoznak egy múltjukhoz méltó, ütős anyagot. Népszerűségük és tengerentúli óriási kultuszuk persze így sem fog megcsappanni, hiszen a Nightmare a Billboard első helyén kezdte pályafutását százhatvanháromezer, a megjelenés hetében eladott példánnyal. Aki nem hallgatta annyira szénné az előző korongokat, mint én, valószínűleg közel sem látja ennyire negatívan a helyzetet, így tehát a banda eddigi munkásságát kevésbé ismerők akár még az év legjobb alkotásai közé is sorolhatják az albumot. Összességében korántsem értékelhetetlen a produkció, de részemről inkább várom a következő dobást…