Enforcer - Diamonds

	Kiadó:	Earache
	Együttes:	Enforcer
	Megjelenés éve:	2010
	Ajánlja:	Angol
	Pontszám:	10/10
	Értékelés:	Vigyázat! Robbanásveszély!

Retro headbangerek, csalódott Iron Maiden rajongók, figyeljetek! Az utóbbi években a régi kedvencek nem teljesítettek úgy, ahogy sokan reméltétek. Viszont csüggedésre semmi ok, itt van a friss és éhes heavy metal generáció! Az új hullám húzónevei: Portrait, In Solitude, Cauldron és persze a Wolf. Cikkem tárgya az egyik legjobb heavy/speed metal csapat, amit Svédország valaha kitermelt: az Enforcer. A durva thrash metal bandákban megfordult fiatal titánok gondoltak egyet, és néhány éve összehozták ezt a formációt, majd a debütálásuk óta egyre feljebb tornázzák magukat a fém ranglétrán. Az első nagylemezük, a bivalyerősre sikerült Into the Night olyan speed metalt tartalmazott, amilyet csak a legjobb Savage Grace, Exciter vagy Riot korongokon hallhattunk. Azóta természetesen nem ültek a babérjaikon a srácok, és legutóbbi lemezüket a címéhez híven igazi gyémántokkal pakolták tele.

Azt, gondolom mondanom sem kell, hogy csupán azok a metalosok fognak hasonlóan érezni, akik hajlamosak arra, hogy egy kicsit nosztalgikusak is legyenek. Bárki, aki ad egy esélyt ennek a bandának, és az élete valamely pontján őszintén odavolt a heavy metalért, az nem fog csalódni. A nyitódal úgy kezdődik, mintha a Maiden klasszikus The Ides of March-nak lenne a kistestvére. Persze a svédeknek van érzéke a kreativitáshoz, és nem fulladnak bele a klisékbe meg a nyúlásokba, így a nagyoktól tanult fogásokat és a saját dallamérzéküket ötvözve egy olyan instant klasszikust hoztak össze a Midnight Vice nóta képében, amelyet ha 25 évvel korábban írtak volna meg, az tutira biztosította volna a fiúknak a malibui nyaralót és a méregdrága sportkocsikat. Nem véletlen, hogy erre a tökös speed/NWOBHM dalra clipet is forgattak. Már ebben az első néhány percben körvonalazódik az Enforcer stílusa: klasszikus, bulizós, sallangmentes heavy metal, nyakon löttyintve egy kis speeddel. Ha őszinte akarok lenni, akkor felesleges lenne minden egyes szám elemzésébe belefognom, mivel a Diamonds azon CD-k ritka csoportjába tartozik, amiket az elejétől a végéig széles mosollyal az arcodon és ördögvillákat formáló kezekkel hallgatsz végig úgy, hogy még véletlenül sem nyúlsz hozzá a lejátszódhoz (maximum csak akkor, ha a feljebb akarod tekerni a hangerőt). A miheztartás végett mégis tiszteletemet tenném néhány konkrét szerzemény előtt. A Katana valami hihetetlenül fülbemászó refrénnel van megáldva! Olof Wikstrand valóban az egyik legjobb énekese az új európai heavy hullámnak. Szerencsére csak akkor látogat el a magasabb régiókba, amikor a dal igazán megkívánja, így nem csupán sikolyokból áll a repertoárja. Az első track mellett, ez a szám a legfényesebb gyémántja ennek a dalcsokornak. A Running in Menace zeneileg az ős-Loudness és az Accept legnagyszerűbb pillanatait juttatja az eszünkbe. A szöveg színhelye itt is Japán, mint a Katana esetében; biztos így akarnak imponálni a felkelő nap országában headbangelő rajongótábornak. Szokatlan módon a címadó dal instrumentális, és boldogan mondhatom, hogy nem a semmitmondó önmutogatás jegyében íródott. Cseppet sem unalmas ez a vokál nélküli tétel, ahol Adam Zaars és Joseph Tholl gitárosok hangulatos valamint trükkös régi sulis szólóiké a főszerep.

Feleslegesen nem akarom szaporítani a szót, de gondolom sejthető, hogy oldalakat tudnék megtölteni a Diamonds dicséretével. Hogy velősen összefoglaljam az érzéseimet az albummal kapcsolatban, a következőket tudnám mondani: ez a fajta heavy metal olyan, mint a jó szex; amit élveztél évekkel ezelőtt, azt most is fogod. A klasszikus fém híveinek az új Accept lemez mellett ez az anyag is kötelező hallgatnivaló.