|
Psychotic Waltz - Into The Everflow
Azt hiszem - egy-két fiatalabb srácot leszámítva - senkinek sem kell bemutatnom ezt a San Diegoból származó zenekart. A Psychotic Waltz tipikus példája a kultikus csapatoknak. Sosem adtak el lemezmilliókat, de még manapság, évekkel a feloszlásuk után is jópáran vannak, akik mostanában kezdik begyűjteni a lemezeiket.
A mai napig gyakran szóbakerül a nevük rockerek között, és azt hiszem ez nem is fog változni, köszönhetően időtlen zenéjüknek. Ők voltak azok, akiknek minden lemezük teljesen más volt, de a színvonalból jóttánnyit sem engedtek egyszer sem. Az Into The Everflow a kettes anyaguk volt, és - ha mondhatom így - ez volt a legelborultabb az összes közül. Tán ezért ez a kedvencem tőlük. Az első lemezhez képest annyi volt a változás, hogy bölcs, higgadt módon itt már nem a komplexitást helyezték előtérbe, hanem az érzéseik minél tökéletesebb kifejezése, és a varázslatos hangulat megidézése lehetett a cél. Persze, azért itt is meg-megvillannak néha, de nem ez a lemez fő jellemzője. Nem egy könnyű hallgatnivaló, elismerem de biztos vagyok benne, hogy aki a puszta szórakozás helyett - vagy azon kívül - a zene mélységét is nézi, és érzelmeket keres benne, az megtalálja a számítását a csapatban. A borítóból nem derül ki, de valószínűleg a dalok a két gitárostól, Dan Rocktól és a tolószékben ülő Brian McAlpintől származtak, mert a fantasztikus hangulat mögött azért ott a keménység, a riffelés is. Buddy Lackey pedig minden idők legjobb énekesei között van, ez nem is lehet kérdéses.
Ezt az albumot - ha az eddigiekből nem derült volna ki - nem lehet háttérnek feltenni, ebbe bele kell merülni. Fantasztikus csapat. Volt...
|
