Leprous - Bilateral

	Kiadó:	Inside Out
	Együttes:	Leprous
	Megjelenés éve:	2011
	Ajánlja:	Hadean
	Pontszám:	9/10
	Értékelés:	Stílusában kiemelkedő

Azok számára, akik mélyre hatóan foglalkoznak a metal zene univerzumával, az egyik legnehezebb talány az lehet, hogy vajon melyik nemzet adta a világnak a legkiválóbb zenekarokat. Persze anélkül is lehet teljes életet élni, hogy az ember ilyen és effajta kérdésekkel foglalkozna. Mégis érdekes és izgalmas dolog egymással szembeállítani a legmeghatározóbb formációkat nemzetiség szerint, és összevetni a fémzene alakulására tett hatásuk volumenét. Minden bizonnyal mindenkinek van pár tuti tippje, kik járnak az élen ebben a kérdésben, de az bizonyos, hogy Norvégia is köztük van.

A 80-as, 90-es évek fordulóján kiforrott black metal a legerősebb muzikális impulzus, ami a könnyűzenei (és társadalmi-vallási) életet valaha érte a skandináv országból. A metalra, mint kollektív stílusra pedig felbecsülhetetlen hatást gyakorolt, globális szinten. Akár szereti valaki ezt a műfajt, akár nem (én alapvetően az utóbbi kategóriába tartozom), ez vitathatatlan. A rajongók talán komplexebben – esetenként másképp is – vélekednek erről, én viszont úgy gondolom, hogy a norvég black metal leghatalmasabb zenekara az Emperor (volt). Érdemeiket most nem taglalom, nem is vagyok rá igazán megfelelő. A banda vezére, Ihsahn az anyacsapat 2001-es feloszlása után néhány évvel igyekezett feltámasztani azt, s ezzel egy időben egyéni karrierje pályáját is magasabb ívre állította. Ami viszont még ennél is fontosabb jelen cikk kapcsán, hogy a multi-instrumentalista géniusz szárnyai alá vett egy maréknyi fiatalt Notoddenből, ahonnan az Emperor is indult, és Leprous néven egy kiemelkedő színvonalú zenekart fabrikált belőlük.

A kvintett első hanganyagát 2004-ben demozta fel, majd a 2006-os, nagyobb szabású felvétel után három évvel kiadták bemutatkozó albumukat, Tall Poppy Syndrome címmel. Mesterük már jó ideje nem black metalban utazott, egyre experimentálisabb, a jazz elemek térnyerésének mindinkább engedő stílusban alkotott, nem megfeledkezve gyökereiről, a folyton formálódó művészetét átjáró epikus és gyönyörködtető, költői ridegségről sem. Mindez tanítványai szerzeményeiben is megmutatkozott. Ők is a nehezebb utat választották: szüntelen kísérletezéssel közelítettek a dalszerzéshez, egy könnyen értelmezhető dallamképet sem engedve meg maguknak. Hosszú, lassan kibontakozó, csavaros, érzelemgazdag számokat írnak, s az alapvetően súlyos tételeket lágy, finom részletekkel szakítják meg. Némelyik kompozíció túlbonyolítottnak hat, de hallgatásukkor olyan izgalom képes elragadni az embert, ami arra készteti, fusson nekik újra és újra. Végül aztán sehogy sem képes könnyű hallgatnivalóvá válni az anyag, így állandó kihívás marad.

A következő korong 2011-ben érkezett, és a Bilateral címet kapta. A dalok strukturáltságához és hangulatához való hozzáállás szinte semmit nem változott. Komoly mértékben módosult azonban a hangszerelés. Az előző lemezt jellemző karcosság, látszólagos kaotikusság mérséklődött, a kevésbé torzított, rockos, jazzes megoldásokra helyeződött a hangsúly. Ugyanakkor a hangszerkezelés sokoldalúbb lett minden poszton, beleértve az éneket is: Einar Solberg a billentyűs hangszerei mellett hangjával is kifinomultabban bánik a korábbiaknál, tiszta dallamai merészebbek, változatosabbak, hörgései pedig őrültebbek, mint valaha. Valóban maradt a kissé nyakatekert dalszerzési stílus, de a könnyedebb hangzás miatt befogadhatóbb a produkció. Minden pillanatában a lélek legbelsőbb bugyrait megbolygató anyag ez, így aki fogékony erre a stílusra, azt azonnal képes rabul ejteni. A teljes banda felett továbbra is ott lebeg Ihsahn mester szellemisége, amelyet talán soha nem fognak elhessegetni maguk körül, amivel nincs is baj. Ezenfelül határozottan körvonalazódik egyéni arculatuk, amelynek köszönhetően nagy jövő jósolható nekik igényes, maximalista zenei körökben. Szeretnék kiemelni néhány dalt, amelyeket akkor is érdemes meghallgatni, ha a teljes anyag nem fekszik a hallgatónak. Már a nyitó Bilateral meghozza a kedvet az egészhez, de aztán jön a honfitárs Shining beteges stílusában kezdődő, monumentális, „morbid jazz” tétel, a Forced Entry. Érdemes átverekedni magunkat az Mb. Indifferentia nyugodt dallamainak és a Waste Of Air vad indulatosságának kettősségén, valamint lenyűgöző pillanatoknak lehetünk részesei a Painful Detour hallgatása közben, amelynek refrénje elképesztően beüt valamiért…

Ritka, hogy egy ilyen fiatal társaság ennyire rétegzett, sokoldalú, lebilincselő kiadványokkal képes előállni időről-időre, a XXI. században. Mikor ismerkedni kezdtem a zenéjükkel, rögtön a hatalmas Arcturus ugrott be, mint alapvetés, és ez az érzésem máig nem változott, annak ellenére, hogy nagyon mai, amit ezek a fiatalok csinálnak. Lehet, hogy nem mindent önerőből értek el, mint az Emperor, Ihsahn és az Arcturus, de kevesek alkotnak ilyen mértékben komplex, nehezen felfogható, mégis élvezetes zenét, mint ők.


A Leprous Myspace oldala itt található.