Einherjer - Norrøn

	Kiadó:	Indie
	Terjesztő:	Musicworld 2000
	Együttes:	Einherjer
	Megjelenés éve:	2011
	Ajánlja:	Yohanan
	Pontszám:	8/10
	Értékelés:	Erős anyag!

Nyolc évet váratott magára a norvég Einherjer, hogy - nagy sikerű, Blot című nagylemezük után, tartván egy „feloszlásnyi-újjáalakulásnyi-turnézásnyi” szünetet - 2011 végén kiadhassák visszatérő albumukat, a Norrønt. Hosszú volt a várakozás, sokat dolgoztak az albumon, de egy picit még így is lehet, hogy mégis elkapkodták.

A fentiekből elsőre lecsapódó gondolatot, mely szerint ez egy rossz lemez lenne, máris visszautasítanám. Mivel összesen hat dalt tartalmaz a korong, így szeretném most egyenként végigvenni ezeket. Előtte viszont röviden szólnom kell a borítóról. A vörösben, feketében és sárgában, illetve ezek árnyalataiban pompázó fedőkép csodálatos: közepén egy fát látunk, amelyből emberi alakok, két férfi-nő pár lép elő. A háttérben a pirkadó eget láthatjuk, valamint a fa ágait, amelyek az emberek tagjai is egyben. A gyökereknél pedig ismert skandináv jelképállatot, hollót fedezhet fel a szem, illetve egy holt fa-embert, valamint halomba hordott koponyákat. Nem lehetek benne teljesen biztos, de e jelek alapján talán a Ragnarök utáni új teremtést és világot lehet belelátni a képbe. A látvány mindenképpen lenyűgöző. Lássuk most a külcsín után a belbecs perceit!

Az első a sorban a leghosszabb: Norrøn Kraft. A majdnem 13 perces mű az Einherjer talán legkomorabbja is. Nem csak jelen album, de teljes munkásságuk leggonoszabb darabját sikerült összehozniuk ebbe a majdnem negyed órába. Vannak benne agresszív, menetelős dobok, Frode pedig végig egysíkúan károg, és szinte már ritmussá válik a gitárok munkája is. A rettenetesen feszített légkört időnként rövid csordavokálos szakaszok törik meg (ezzel epikussá is téve a szerzeményt), illetve kábé a hetedik percnél jön egy erősebb leállás, amely után akusztikus, és sokkalta lazább részek következnek, amit újabb borongós, szinte már blackes dallamok zárnak le. Nagyon el lett találva, bár sokadik meghallgatás után engedte csak magát igazán befogadni.

A második tételt a Ragnarök egyik rettegett hajójának, a Naglfarnak szentelték. Mondhatjuk akár, hogy ez a hajókürttel és szintetizátoros aláfestéssel kezdődő szám nevezhető a kvázi „zúzós” dalnak az anyagon. Ez a leggyorsabb (meg kell jegyezni, hogy az Einherjerre jellemzően ez a gyorsaság sem lépi túl a középtempót), bár szerintem az előbb említett nyitó agresszívebb nála. A kezdése az, ami igazán érdekessé teszi, továbbá a vissza-visszatérő hajókürt, és az itt-ott folkosabbra vett melódiák emelik fel a (nem kocsma) viking metal utánozhatatlan magasságaiba.

A harmadik szám igazi kuriózum (Alu Alu Laukar), mert bár feldolgozás, a maga nemében igazi ritkaság. Az Ym:Stammen nevű, a ’80-as és ’90-es években működő norvég ethno/folk/post punk zenekar egy klasszikusa ez, ami méltó tisztelgés az elődök előtt. Míg utána nem néztem, mit kell tudni erről a csapatról, nem értettem, miért került a felvétel közepére e rövid nóta. Később kiderült számomra, hogy az Ym:Stammen – amely rengeteg folklór hatást viselt zenéjén és szövegein – nevezhető meg az egyik legfontosabb olyan bandának, amely mély benyomást tett a norvég black metal színtér múlt felé forduló („viking”) irányzatára.

Negyedikként érkezik a Varden Brenne, a legepikusabb, és legelőször nyilvánosságra hozott szerzemény. Meg is szavaznám neki az album legjobbja címet, hiszen nem csak, hogy sugározza a megfelelő, jeges szellős, hajós, harcba vonulós érzést, de (mint ahogy azt csak a Bathory tudta megcsinálni) népi hangszerek nélkül képes 1000 évvel korábbra visszarepíteni hallgatóját.

Az ötödik, az Atter På Malmtings Blodige Voll viseli magán a legtöbb hősi jegyet: erős heavy metalos dallammal kezdődik, végig meg is őrízve ennek lüktetését, de sajnos néhány perc után unalomba fullad. Nyolc perce talán egy kicsit sok: jobb lett volna talán rövidebbre venni, és írni mellé még egy plusz nótát. Elsütnek benne néhány lassabb blastbeatet, de sajnos ez sem tudja megmenteni, kissé erőltetettre sikerült.

Zárásként sétát teszünk a Szivárványhídon, amelyre a Balladen Om Bifrost hív magával. Címéhez méltóan igazi ballada, sok akusztikus gitárral az elején, amit később torzított társa is kísér, lágy basszussal aláfestve. Komoly, szinte már kórus jellegű szakaszok is tarkítják, igazán tragikussá és méllyé téve a dalt, amely a második kedvencem a Varden Brenne mellett. Tökéletes levezetése az amúgy meglehetősen telített és sűrű 41 percnek.

Végeredményben tehát, egyáltalán nem rossz album a Norrøn, sőt kifejezetten jó, de sajnos nem kavart fel annyira, mint például a korábban említett Blot, a Dragons From The North, vagy a sokak által favoritként számon tartott Norwegian Native Art. Ráadásul elviselhetetlenül rövid. Azon korai időszakukban, amikor minden második évben adtak ki nagylemezt, a köztes időt pedig EP-kkel tűzdelték tele, elfért volna egy ilyen kurta anyag, de most is csak akkor lehetne újra az Einherjer a viking metal királya, ha visszatérne aktivitásuk. Ebben bízva a Norrønt csak, mint feltámadásuk egyik előjelét hallgatom. Így tekintve semmiképpen sem érdemel tízest vagy kilencest, csak egy erős 8-ast.


Az Einherjer MySpace oldala itt található.