|
Paradise Lost - Tragic Idol
Akik figyelemmel kísérik a munkásságomat, jól tudják, hogy az idei évben kevés lemezt vártam annyira remegve, mint a komor zenék legnagyobb mestereinek, vagyis az angol Paradise Lost-nak új korongját. Egy Lost album előre borítékolhatóan igényes, eredeti és hangulatos, mert ez a banda azon kevés csapatok egyike, amiknek még a mai letöltős világban is belehallgatás nélkül meg lehet vásárolni az épp aktuális CD-jét, de az igazi kérdés nem is ez. Sokkal égetőbb vitatéma az, hogy az utóbbi albumok káprázatosan magas színvonala utolérhetetlen-e?
Nos, egyelőre igen. Ha mustrálásra kerülne sor, akkor a Tragic Idol egész biztosan alulmaradna mondjuk a Faith Divides Us - Death Unites Us-szal szemben – de még így is egész bizonyosan az idei esztendő egyik csúcsalkotása. Már a nyitó Solitary One-tól kezdődően utazhatunk azon a képzeletbeli vonaton, amit igazából csak ez a banda képes megadni. Egyedi, szomorkás, de hajmeresztően profin megkomponált zenéjük ezúttal is kilóra veszi meg a valóban jófajta muzsikák híveit. Tudom, hogy sem eddig, sem most nem fogok semmi újat mondani a korábbi cikkeimhez képest, de muszáj vagyok megint kiemelni Gregor játékát: ez a fickó annyira észbontóan zseniális muzsikus, hogy talán csak Iommi bácsit merném egy mondatban említeni vele egy gitárosokról szóló vitában. Nélküle – ez egészen biztos – semmire se vitte volna a Lost: valami kolosszálisan tehetséges dalszerző, de riffjei és harmóniái is teljes mértékben utánozhatatlanok, minőségükben pedig első osztályúak.
Talán az első négy szám a legerősebb a 46 perces lemezen, illetve a hetedikként felcsendülő To The Darkness. Utóbbiban amúgy olyan komor doom részek hallhatóak, hogy az St. Vitus/Cathedral szint – meglepő húzás a Paradise Losttól. Persze, a csapatot ismerőknek kár ecsetelnem, hogy gyenge dalt lehetetlen itt találni, de közepest is csak nagyon elvétve. Nick dalszövegei pedig totálisan valós tapasztalatokon alapuló, komor filozofálások az élet dolgairól, no meg a halálról.
Nem állítanám, hogy minden szerzeménytől egyformán behalok, a pontszámom pedig állandóan ugrált a nyolcas és a kilences között, de ha figyelembe vesszük, hogy mennyi halál gyenge album jelenik meg manapság, amiket még ellenségeimmel se hallgattatnék meg (középszerű anyagokkal pedig szintén bőven ellát minket a zeneipar), akkor úgy érzem, egy paraszthajszányi jóindulattal abszolút reális a fenti osztályzat.
A Paradise Lost MySpace oldala itt található.
|
