God Forbid - Equilibrium

	Kiadó:	Victory
	Együttes:	God Forbid
	Megjelenés éve:	2012
	Ajánlja:	Tabiii
	Pontszám:	4/10
	Értékelés:	Perverzióval már élvezhető

Emlékeztek még a God Forbid IV: The Constitution Of Treason-jére? Ha igen, akkor minden azzal kapcsolatos emlékeitek „mentsétek le”, és zárjátok el valahol mélyen, legbelül, ugyanis közeleg a metalcore apokalipszis! A valaha a stílus nagy úttörőjének tartott csapatot lassan utolérte a válság: hiába a nagyszabású erőltetett útkeresés, és az ezzel együtt járó intenzív verejtékezés, lassan a csőd felé halad a gőzös, persze szigorúan zenei szempontokat nézve. Érzékelhető zsákutcába ért a bagázs 2012-re, hazai reklámjuknak pedig nem fog épp jót tenni, hogy ez az első cikkünk róluk a heavymetal.hu történetében.

Gyors történeti áttekintésként elmondanám, hogy az együttes ’96-ban alakult New Jersey-ben, és az akkori metalcore nagyágyúk nagy részéhez hűen bivalyparaszt, inkább hardcore közeli, kaotikus muzsikát nyomtak, amelynek még mindig tökéletes lenyomata a Reject The Sickness című ’99-es debütjük. Ez a brutkóbb, kevésbé trendi vonal viszont náluk, a hullámmal ellentétben a következő albumon is tombolt. Ennek eredményeképpen a Determination egy akkora suhintás lett, amely azóta is képes levenni a lábamról, s így bátran mondhatom, hogy számomra nem csak a műfaj egyik tagadhatatlan csúcsteljesítménye, hanem egy valódi alapmű az a gyűjteményemben. A hármas Gone Foreverrel viszont megkezdték zenei kalandozásukat a melódiák világába, ahol azóta is bőszen bandukolnak. Az utóbb említett lemezzel sikerült némi mainstream rivaldafényt is kicsikarniuk maguknak – amely előtt teljesen értetlenül álltam -, hogy a frissen kapott lendülettel megalkossák a dallamos metalcore bibliájának számító IV: Constitution Of Treason-t. A színtéren ennyire előremutató, csaknem progresszív felfogású albumot még akkoriban nem hallott a közönség, mégis egyből működött mindenkinél. A viszonylag gyors lemezgyártás közepette sikerült előhúzni egy olyan adu ászt, amellyel mindenkit megleptek, de ezzel párhuzamosan a lécet is a csillagok közé helyezték. Azt a szintet pedig gólyalábon ugrálva se tudják súrolni azóta se. A legutóbbi Earthsblood egy gondolkodó irányba terelte a társulatot, amelynek az iránykeresése közepette kellemeset lehetett szundizni, hogy az idén a méregtől pattanjon ki a szemünk. 2012-ben még mindig ugyanabban a dilemmában szenvednek, mint három éve. A kedves közönség szívhatja így a fogát, mert az idei eresztés nálam nyilvánosan is a „felejtsük el gyorsan” kategóriában landolt.

Már alapból baljós felvezetése volt az egésznek, ugyanis - az egyik alapító gityós - Coyle tesó otthagyta a többieket, majd az elsőként kikerülő hangfoszlányokra egyből rásütötte a közvélemény a káoszt és pánikot kiváltó djent jelzőt, aminek hallatán nem győztek mentegetőzni a tagok. A vicc az egészben, hogy pont a szóban forgó hatások jelenlétéről tanúskodó Don’t Tell Me What To Dream talán a legkiegyensúlyozottabb szám az egész lemezen. A többi mind akkora rakás kibogozatlan katyvasz, hogy tényleg egyből süt az egészről: fogalmuk sincs, honnan jöttek, s hova tartanak. A második dalig kell eljutnunk, hogy erről megbizonyosodjunk, onnantól pedig csak rosszabb lesz a helyzet. Egy számra sem emlékszem teljesen, csupán néhány érdekesebb energikus megoldásra, de nem igazán tudnám őket szerzeményekhez kötni. Túl sok az elmélkedés, ami nagyon megfolytja az amúgy sem túl gyors korong minimális energiaszintjét. Az A Few Good Men tartogat még némi tempót talán, egy adag újkori – tehát gagyi – Arch Enemy koppintással. A Scraping The Walls-ban még előkerül egy-két erőltetett blastbeat betét, amely a melléjük párosuló ratyi énekkel okoz maradandó károsodásokat. Minden ilyen „érdekesebb” megoldáshoz pedig egy csomó kínos szünetet, és a mai modern amcsi metal receptnek megfelelően, menetelős kétlápgépre írt töketlen űrkitöltést kapunk, amolyan Five Finger Death Punch és Demon Hunter-szerű tolmácsolásban… Már az is gáz, hogy ezeket a zenekarokat a God Forbiddal egy lapon említem, pedig ez a szomorú igazság.

Érezni a folyamatos útkeresést a dalokban. Próbálkoznak mindenféle hangzásvilággal, és rövidke stílusbeli kitekintésekkel, de a megvalósítás egyszerűen minden képzeletet alulmúl. Az Equilibrium egy tölteléklemez, csupa olyan dallal, amelyek felépítésükben, a prezentált témákban, egyszerűen mindenben buknak az eddigi kiadványaikkal szemben, a mai elvárásokról pedig már ne is beszéljünk. Esküszöm, addig fognak még itt agyalni, meg emózni a saját hangjuk keresése közben, hogy az lesz a sorsuk, mint a Chimaira-nak. Az egyetlen bibi ebben az egészben az, hogy azt a bizonyos hangzásvilágot egyszer sikerült megtalálniuk. Idén viszont nem telt többre, mint pár lopott öltetre, valamint a sufniban talált, néhány fel nem használt, viszont ezerszer hallott metalcore riffre. Ezt a szintet már több, mint tíz éve megugrották, most mégis itt tartanak. Ciki.


A God Forbid Myspace oldala itt található.