Septicmen - Isolation

	Kiadó:	Nail
	Terjesztő:	HMP
	Együttes:	Septicmen
	Megjelenés éve:	2012
	Ajánlja:	Hadean
	Pontszám:	7/10
	Értékelés:	Átlag feletti teljesítmény

Mint a globális szinten elterjedt „súlyos” műfajok zöme, a thrash metal is hosszú ideje jelen van a magyar undergroundban. A húsz éve tevékenykedő Septicmen az egyik legrutinosabb képviselője a hazai színtérnek. A banda az ezredfordulón indult be igazán a hanganyagrögzítés terén; akkori debütálásuk óta az Isolation az ötödik teljes lemezük. Ezt megelőzően 2009-ben jelentkeztek Transit című albumukkal. Összevetni ugyan nem tudom jelen kiadványt az elődjével, sem a korábbi szerzeményekkel, de azért sejtem, mit is művelt a nagy múltú brigád az elmúlt két évtizedben.

Lelkes, igényes, nem túl harapós thrash fémet rejt az aktuális anyag. Negatív, sötét gondolatok uralják a nótákat, költői, tömör dalszövegek tolmácsolásában jut el hozzánk a mai világtól való elszigetelődés kinyilatkoztatása. A figyelemreméltó grafikai megoldásokkal elkészített – ugyanakkor kissé eltúlzott – borító sok befektetett munkát feltételez, ahogy tulajdonképpen a tizenkét dalos felvétel is. Semmi ördöngősség nem hallható a bő háromnegyed órás felvételen. Egyszerűen négy csupaszív uraság újfent megmutatta, mi az, amiért oly’ hosszú ideje összetartanak, és amit igazán szeretnek ebben a kifacsart világban: thrash alapokon megdörrenő, furfangos technikai ködösítéseket nélkülöző, érzelem gazdag fémzenét.

Jól kidolgozott, változatos tempójú dalok sorakoznak itt, mindnek van eleje, közepe, csattanója, vége. Ami azonban elsőre feltűnő gyengesége a produkciónak, az a borzalmas akcentussal prezentált ének. Persze nincs szükség Kalapács-féle, harsány dalolásra, elég a Tom Araya-ra emlékeztető stílusú „narráció”. Olykor találkozhatunk unalmas zakatolásokkal, ám a jó, kellemesen koszos hangzással megtámogatott, színesebb dallamképletek, az ízes – helyenként stoneres hangulatot hordozó – szólók, a dicséretesen díszített dobok mindig felráznak, és visszaédesgetnek a hangfal elé. Becsülettel megkomponált a hangszeres produkció, de kiemelkedő momentumokban szegénynek mondható. Amellett, hogy nincsenek meglepetések, örülhetünk is annak, hogy nem hadonásznak a thrash metal hőskorából merítő, visszafogottan modernkedő szerzők a legkorszerűbb zenei és hangrögzítési megoldásokkal, amelyek esetleg műanyaggá torzítanák ezt az őszinte muzsikát.

A Septicmen tehát teszi a dolgát: emlékezteti az újabb és újabb generációs hallgatóságot, milyen is a hangulati ingadozásokra, zenei változatosságra is ügyelő, igazi, szívből jövő fémzene. Nem olyan gonoszak, mint a Slayer, és nem olyan puhák, mint a ’90-es évek Metallica-ja; valahol a kettő között – és ez teljesen rendben van!