Blaze Bayley - The King Of Metal

	Kiadó:	Szerzői
	Együttes:	Blaze Bayley
	Megjelenés éve:	2012
	Ajánlja:	Angol
	Pontszám:	4/10
	Értékelés:	Perverzióval már élvezhető

Mindig is becsültem Blaze Bayleyt. Egy olyan figurának, aki eleve hátránnyal indult egy olyan legendában, mint az Iron Maiden, mégis beleadott apait-anyait, kijár a tisztelet. A vele készült „vasszűz” korongok relatív sikertelensége szerintem egyáltalán nem az ő hibája, a színpadon pedig tényleg kitett magáért, pedig nem rendelkezik olyan orgánummal, mint a mindenki által bálványozott, mérgezett egérként rohangáló metal pilóta. Miután kitették Blaze barátunk szűrét a patinás brit fémintézményből, nem ült a babérjain, és sorra adta ki szólóanyagait (az első kettő egészen erősre sikeredett), és újjáélesztette régi bandáját, a Wolfsbanet is. A sors azonban nem volt kegyes hozzá: 2008-ban szeretett felesége, Debbie elhunyt. Ez olyan sebet ejtett hősünk lelkén, amelyet csak a munkával tudott orvosolni. Keserűsége és dühe a 2010-es Promise And Terrorban manifesztálódott, amely igazán bivalyra sikerült, így nagy reményekkel játszottam le Blaze új CD-jét.

A The King of Metal (igen, tényleg ez a cím) első végighallgatása után körülbelül 10 percig a tenyerembe temettem az arcomat. Ez az album harmatgyenge! Hol is kezdjem, hiszen annyi gond akad... A nem túl szerencsés „Metal királya” elnevezés már eleve olyan, mintha egy teljes marék savanyúcukrot lapátolna az ember a szájába. Persze, Blaze azóta már magyarázza a bizonyítványát: a címadó dal szövegéből tisztán kiderül, hogy a rajongók az igazi királyok. A borító viszont egyszerűen kínos. Ez nem is lenne olyan nagy baj, azonban a zene távolról sem üti meg a vadul riffelős, gyilkos tételekből álló Promise And Terror színvonalát.

Ott kezdődik a baj, hogy Blaze lecserélte ütőképes kis csapatát, ahol megbújt egy-két kreatív dalszerzői vénával megáldott kolléga. Az új lemez első percében kiderült, hogy a friss gárda közel sem áll a helyzet magaslatán: becsülettel elzenélgetnek, de a fejleszakítós pillanatok elmaradnak. A címadót gyorsan felejtsük is el (jobban járunk), de a második szerzemény is markáns kérdőjeleket rajzolt az ábrázatomra. A Dimebagről elnevezett tétel a tragikus sorsú gitárlegendának állít emléket… halála után csaknem hét és fél évvel! Mr. Bayley, nem késtünk el ezzel egy kicsit? A dalban érződik a tisztelet, viszont a gagyira sikerült refrén egyáltalán nem segít a magasztos atmoszféra megteremtésében (valahogy anno a magyar Neck Sprainnek sem működött igazán ez a tiszteletadás). A folytatás mit tartogat a rajongó számára? The Black Country, kuka. The Rainbow Fades to Black, szürke. Fate, limonádéval elmegy. Az első értékelhető szerzemények a „B” oldalon bukkannak fel. A One More Step egészen hátborzongatóra, hangulatosra sikerült, és a Fighterbe viszont vállalható maidenes, ikergitáros riffelés is került, amely jót tett a nótának. A két legkorrektebben összerakott téma a Judge Me és a Difficult: talán ezekkel kéne kezdeni az ismerkedést, mert az izomszagú, akusztikus, frappánsan Beginning-re keresztelt záró szösszenet nem lett túlzottan maradandó alkotás.

Sajnos összességében ez mondható el Bayley mester idei szólóanyagáról is. A legelkeserítőbb a felejthető dalok mellett az énekteljesítmény. Blaze nagyon összecsapta a vokálokat, és sok helyen még hamiskásan is adja elő a témáit. Megoldás? Tartani kellene egy kis pihenőt, hogy újra beinduljanak a kreatív folyamatok, és muszáj lesz keríteni egy marcona producert is, aki kíméletlenül kiszórja a tölteléknótákat, vagy a kopasz dalnokot ellentmondást nem tűrően visszazavarná, hogy újra felénekelje a gyengécske számokat. Blaze igazán elkérhetné valakitől Andy Sneap mobilszámát. Inkább felteszem a többször is emlegetett 2010-es korongot, hogy helyrebillenjen a maestro iránti tiszteletem.


Blaze Bayley Myspace oldala itt található.