Ulver - Themes From William Blake's The Marriage Of Heaven and Hell

Kiadó: Jester
Terjesztő: Musicworld 2000
Együttes: Ulver
Megjelenés éve: 1998
Ajánlja: Adamskij
Értékelés: Alapmű

Amikor először hallottam erről a lemezről, roppant sok kétség gyötört. Élvezetes lehet-e egy dupla lemez több, mint 80 percen keresztül? Hogyan lehetséges black hatásokat elektronikus zenével ötvözni? Egyáltalán, mi módon lehet feldolgozni Blake kultikus művét úgy, hogy annak bemutatása mellett a zene nem játszik alárendelt szerepet, azaz a koncepció ne ölje meg a kompozíciót. Azt hiszem, ez utóbbi kérdés minden konceptalbum esetén felmerül.

Annak ellenére, hogy az Ulver már több, mint tíz éves banda, igazán kevesen ismerik, részben a rossz terjesztés, részben egyedi hozzáállásuk miatt. Nem olyan zenekar, akik követelik az ismertséget. Ezelőtt három lemezt adtak ki, sorrendben: Bergtatt, Kveldssanger, Nattens Madrigal. Természetesen mindegyik lemezük
teljesen más, így Ulver stílusról nehezen beszélhetünk, ám megközelítésük és hangulatuk hasonló. Persze aki ismeri Garm eddigi műveit, az tudja, hogy stílusa távol áll a norvég black vonulat többi tagjától, félreismerhetetlenül egyedi módon nyúl a zenéhez.

Ezen lemezük dupla lemez, és megint új oldalukról mutatkoznak be. Helyesebben szólva több oldalukról. Ugyanis ezen a lemezen az elektronika és a rock, metal hatások olyan tökéletesen ötvöződnek a feldolgozott filozófikus művel, ahogy azt eddig még senkitől sem hallottuk. A szövegkönyv egy az egyben, szóról szóra Blake műve. A CD trackek hűen követik a mű fejezeteit, néhol egy-egy átvezetővel. Igen érdekes módon mutatják be a művet, Garm szinte végig szavalja Blake verseit, esszéit.

Trickster G. (azaz Garm) hangjának gyakorlatilag minden oldalát kihasználja, legyen szó énekről, kiáltásokról, szavalásról, recitativóról. Az első CD-n még női hang is színesíti az amúgy is változatos vokáltémákat, leginkább az In The Woods énekesnőjéhez tudnám hasonlítani munkáját (Styne Grytoyr). Persze az is lehet, hogy azért ennyire hasonló, mert egy és ugyanaz, de képtelenség követni a norvég álneveket. A második CD utolsó trackjében aztán feltűnik Ihsahn, Samoth és Fenriz a mikrofon mögött. Különösen Ihsahn hangja van durván megeffektezve a konklúziónál, ilyen ördögi hangot ritkán hallani. Félelmetes, amikor egyedül hallgatod egy sötét szobában.

A lemez hangzása hibátlan. Ezzel nem árultam el újdonságot az Arcturus lemezeket ismerők számára sem. Igaz, fél év alatt volt elég idő helyére tenni a dolgokat a Jester stúdióban (amely részben Garm saját stúdiója). A lemez producere az Arcturus második lemezén gitározó Knut Magne Valle és Trickster G. Az Ulver felállása ezen a lemezen öt tagú, basszuson a szintén Arcturus lemezekről ismerős Skoll (Hugh Stephen James Mingay), gitáron Havard Jorgensen, dobon Erik Lancelot játszik, míg a samplereket és szintiket Tore Ylwizaker kezeli. Tore különösen nagyot alkotott, a samplerek teljesen egybeolvadnak a gitártémákkal. Úgy gondolom, itt rejlik a lemez egyik nagy erénye: teljesen szerves egységet képeznek a gépek és gitárok keltette zajok, hanghatások, dallamok. A klasszikus értelemben vett szintitémák itt csak színesítő szerepet kapnak, de iszonyatosan jók. Havard is nagyon eredeti módon nyúl a gitárokhoz, és bátran használja a különböző effekteket. Nem tudnék mondani két olyan számot, ahol ugyanolyan lenne a gitárhangzás (összesen 19 track szerepel a két CD-n), sőt sok helyen szám közben is változik. A dobok szempontjából a lemez nem ennyire kiemelkedő, de ehhez az elektronikus megközelítéshez minden további keverés felesleges.

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy mennyire elektronikus a lemez. Mert hát ugye metalkörökben nagy divatja van lejáratni a gépzenéket és szemben állni velük. A válasz igen egyszerű: arcbamászóan elektronikus. És teljesen rendjén van ez így. Ugyanis a Tore és Garm által használt samplerek nem kiegészítik a gitárokat, mint egyes extrém metal zenekaroknál, hanem teljesen eggyé válnak azokkal. Akinek bejött a Moonspell The Butterfly Effect lemeze, a Tiamat A Deeper Kind Of Slumber opusza, vagy a Samael Eternal című műve, az tudja, mit értsen ez alatt.

A lemez aktív hallgatást kíván meg a hallgatótól, és szinte letámadja hektikus váltásaival a hallójáratokat. Képtelenség, és teljesen felesleges ez ellen tiltakozni, sokkal inkább a zenére kell ráhangolódnunk. Ez elsőre nem könnyű feladat, de alapos belemerülés után korántsem lehetetlen. Az atmoszférikus, akusztikus és durva rock témák olyan játszi könnyedséggel váltakoznak, melynek komponálására csak kiváltságosak képesek.

Különösen három számot szeretnék kiemelni a színvonalában végig magas lemezről, amely emészthetetlenségében olykor eszembe juttatja az Opeth Morningrise albumát. Az egyik az első CD harmadik trackje, gyönyörű akusztikus dal, női és férfi recitativóval. Páratlan. Az első CD hetedik trackje kíméletlen módon mély szavalással kezdődik, de másfél perc várakozás és az alfa-tudatállapot elérése után olyan jungle/grind következik Garm torzított hangjával, amire nem létezik olyan metal és elektro fan, aki nem terülne le a szám előtt. A második CD negyedik trackje pedig a tökéletes hangulatkeltő samplerek és Garm zseniálisan szétszedett hangmintája miatt ül bele az ember fülébe. De ahány ember, annyi különböző ízlés, szerintem a 19 track közül mindenki megtalálja az ő szájízének valót. Zárásul csak annyit tennék hozzá, hogy a második CD utolsó trackje 24 perces üresjáratot tartalmaz, és azután a kórust, a mű lezárását.

A borító méltó körítést ad a lemez mellé, természetesen csonkítatlanul szerepel Blake műve szövegkönyv gyanánt. A montázsok iszonyatosan jól illeszkednek a mű hangulatához. A zenekari fénykép pedig sokat elárul az Ulver elborultságáról, de hatalmas poén. Természetesen kartonborítást kapott a két CD-t tartalmazó tok is. Számomra ez a lemez a kilencvenes évek konceptlemeze, csak a Pink Floyd The Wall vagy Jean Michel Jarre Oxygen lemezéhez mérhető az az összetettség és változatosság, ami itt elénk tárul. Nem fog tetszeni mindenkinek, de aki egyszer ráérez az ízére, az nem tud szabadulni tőle.

Az Ulver nem fog még egy ilyen albumot kiadni (ki ne sejtette volna?), Metamorphosis EP-jüket már a dobos Erik nélkül készítették el. Még inkább megfoghatatlan irányba léptek tovább, filmzenei magasságokban szárnyalva. A 2000 őszére ígért Perdition City lemezüket mindenképp be kell szereznem, csakúgy, mint eddigi műveiket. Megkerülhetetlen banda.