V / A - Tie Your Mix Down - A Tribute To Queen

Kiadó: Cleopatra
Együttes: V / A
Megjelenés éve: 2000
Ajánlja: GaB
Értékelés: Nincs pontozva

Nem hiszem, hogy él eme kerek planétán olyan három évesnél idősebb személy, akinek be kellene mutatni a Higany Frédit és Queen nevű zenekarát. Ez volt az a zenekar, amelyik mindig haladt a korral, ettől függetlenül az eredeti, elsőre felismerhető stílus mindig megmaradt, bármit is csináltak. Az énekes Freddie Mercury '91-es halálával még inkább rá kellett jönnie a világnak, hogy nem sok hasonlóan zseniális zenekar létezett és létezik. Akkora dalokat írtak, hogy azok szinte bármilyen hangszereléssel megállták a helyüket! Csak néha épp a hangszerelés nem állta meg a helyét a dal mellett...

A Cleopatra ismét csak meglepett egy lemezzel, amit - bevallom őszintén - csorgó nyállal és remegő kézzel bontottam ki, annyira kíváncsi voltam rá. Ugyanis, ezen a korongon ismét rettentő nagy nevek játszanak ismét csak nagy dalokat a '72-es Keep Yourself Alive-tól a '89-es I Want It All-ig, persze mindegyik valaki által remixelve. Ha belehallgatás szinten végiglapozzuk a korongot, rögtön rá kell jönnünk, hogy itt vajmi kevés szó eshet rockzenéről, de mivel minden egyes dal más és más, haladjunk szépen egyesével!

A nyitónóta Tie Your Mother Down, ráadásul Motörhead Lemmy bácsi énekével és Ted Nugent chrunch-gitárjával. A Die Krupps-nak köszönhetően persze zúgnak a samplerek a háttérben, de még így is ez az egyik legrockosabb dal a lemezen. Kérem szépen, valahogy így képzelek én el egy remixet!
Másodikként a Sheer Heart Attack kapott helyet a lemezen, nem kisebb nevekkel, mint James LaBrie (Dream Theater) és Marty Friedman, akit minden második gitáros régen istenné avatott. Maga a dal rendesen ki lett herélve, valami popos, hatásvadász változatot hallhatunk, néhol feelinges rock and roll gitárral, de a torzított gitár ritmusbeszúrásoknál úgy szól, hogy azt a soundot egy hegesztőgép trafója is megirigyelhetné. Egy Julian Beeston nevű ürge, akinek ez a remix köszönhető, még néhol beleszurkál szintivel a nótába, de nem segít rajta. Kár.
Az Another Bites The Dust MEEKS munkacímű remixe lett a hármas. Elsőre tiszta Methods Of Mayhem, a készítő még a Die Krupps Gods Of Void-jának a kezdőtémáját is beletette ebbe a változatba. Elég furcsa, túl sok ötletet nem találok benne, pedig Adam Paskowitz éneke és John Petrucci gitárjátéka sokkal többet kihozhatott volna belőle. A rap-betét pedig egyenesen kár volt.
Na, a négyes sorszámú Keep Yourself Alive-nál lehet az embernek olyan érzése, mintha valaki tikokban kicserélte volna a CD-t egy Rednex albumra. Ez már csak azért is furcsa, mert Mark Boals énekel és Reb Beach gitározik! A gitárbetétek teljesen jól vannak feljátszva, jól is szólnak, csak az egész nótában klattyog az analóg szinti és egy TR szériás Roland dobgép hozza az echte magyar csárdásból ismert kétnegyedes ütemet.(tüc-tüc) Ettől maximum egy House rajongó tudna hanyatt esni...
Az album legélvezetesebb dalait arról lehet megismerni, hogy az alkotók között szerepel a Bruce Kulick név. Az ötös Save Me az egyik kakukktojás a lemezen, nem is tudom hogyan került fel egy ilyen elektro-orientált albumra. Mert ez bizony egy unplugged verzió, kellemes akusztikus gitárokkal (Bruce Kulick jóvoltából) , orgonával a háttérben. A vastag, de érzelmes vokálokkal méltóan tisztelegnek a Queen előtt és lényeg még csak most jön: aki az éneket elkövette, nem más, mint Jeff Scott Soto! Teljesen helyén van a dal! Tessék róla példát venni!
A hatos Get Down Make Love remixe ismét a Die Krupps keze alól került ki, Glenn Hughes énekével, valamint régi ismerősként feltűnik a az Ultimate sin időszakbeli Ozzy Band gitárvarázsló, Jake E. Lee! Halál industrial-ból indul nóta, de a gitárok és az ének olyan szinre emeli az egészet, hogy jó hallgatni. Még azt a bizonyos dance alapot sem veszi észre az ember, mert illeszkedik a dalhoz. A Die Krupps érzi a rockzenét és megfelelő alázatot tanúsít az eredeti dal iránt! Semmi öncélú és felesleges dolog, alapos munka.
Hetedikként a We Are The Champions próbálja elvinni az embert más dimenziókba, de engem nem sikerült. Hiába az egykori Doors gitáros, Robby Krieger játéka Paul Shortino éneke, a zene nem passzol a dalhoz. A legdrágább térhatás és modulációs effektek sem tudnak pótolni egy szál zongorát. Maga a dal úgy kezdődik, mit egy Methods Of Mayhem mű, utána átmegy Marilyn Manson-ba, de ez a dal nem ezt érdemelné. Ha nem Queen dal lenne, hanem valami új, egy filmzene albumon talán még megférne hetedik nótaként, de én nem merném felvállalni.
Az nyolcas sorszámú I Want It All egy nagyon merész feldolgozás, mégis sikerült vele megfogni valamit. Valami teljesen mást, mint amit az eredeti mondott, mégis jó. Az ember hátán futkos a hideg a hűvös billentyű szőnyegek és vonósok különös összhatásától. A középrésszel nem igazán tudták, mit is kellene kezdeni, ez talán egy kicsit elveszik ebben a verzióban, de Robin McAuley éneke ezt is helyrerakja. Csak Borító szerinti Bruce Kulick gitársávokat nem találom benne, akárhogyan is keresem.
A kilences We Will Rock You-ra nem is pazarolnék túl sok szót, mert nem biztos, hogy érdemes lenne. Analóg szintik, jungle, valamit drum and bass groove-hegyek, sampler kavalkád, de az erő meg sehol. Valami gyilkolós számítógépes játékhoz jó lenne ez a zene, de oda is csak instrumentálban. Ehhez a korrekt éneksávhoz egy rendes zene kellett volna.
Tizedikként az Anthrax-es Scott Ian-ék egy kellemes kis dalocskát tettek le az asztalra. Ez itt kérem szépen az It's Late! Egy kellemes táncolható hip-hop groove, chrunch gitárok, nyers, de vidám ének. Nagyon a helyén van benne minden. Az egyik legjobban sikerült darab az albumon, még kereskedelmi rádiók is bevállalhatnák minden szívbaj nélkül.
Utolsó előtti az albumon a One Vision átértelmezése. Az elején még felkapja az ember a fejét a feszes groove-ra és a jó gitárhangra, de ezt már csak Dream Theater James majdnem rózsazajjá torzított hangja követi. Olyan jellegű modernizálási kísérlet ez, mint az Axl and Roses Oh my god című opusza. Egyszer még érdekes, de utána már kevésbé.
A sorrend szerint elértünk az album utolsó nótájához. Ez egy Bang Tango -féle Killer Queen. Olyan hatása van, mint ha valami '80-as évek elejét túlélt new wave banda betripezve megörökítette volna borulásait egy stúdióban, nem megtagadva a modern technika által kínált lehetőségeket. Valami fekete-fehér művészfilmhez tökéletes lenne, valamint farsangkor gyerekeket riogatni a sötétben!

Cakkumpúder szólva, ezt a lemezt azoknak ajánlom, akik csípik az industrial és elektro zenéket, a kísérletezős dolgokat és hasonlókat. Aki élő dobot és natúr hangzást keres, nem itt fogja megtalálni. Gyűjtőknek amúgy is kötelező, de jól sikerült darabok miatt érdemes beszerezni egyet belőle. Talán a fiatalabb nemzedék épp egy ilyen feldolgozáslemez miatt fogja előkeresni az eredetiket apu bakelitjei közül, de én most is csak oda tudok visszakanyarodni, hogy a kezdeményezés jó volt, a megvalósítás nagyszázalékban jól sikerült, az eredetit nem tudta felülmúlni. Divatok jönnek-mennek, a Queen pedig úgy volt jó, ahogy volt...