|
Steve Hackett - To Watch The Storms
Steve Hackett(ex-Genesis) az első szólólemeze óta (Voyage Of The Acolyte, 1975) a kritikusok kedvence. Ez minimális anyagi sikerrel párosult, ezért is próbálta a kiadó rávenni, hogy csináljon egy tiszta pop albumot (Cured, 1981), amelyik még a kritikusoknak sem tetszett. Válaszul Hackett kiadott egy akusztikus albumot (Bay Of Kings, 1983), amin öccsével Johnnal kettesben zenéltek. Gitár és fuvola, klasszikus hangzás. Ez volt a pont, ahonnan Steve Hackett a rockzenész és Steve Hackett a művész váltogatta egymást. Rock lemezeket egyre ritkábban ad ki, de azok visszhangja annál nagyobb lesz. A legutóbbi (progresszív-)rock albuma a 'Darktown' 1999-ben jelent meg, ezért is előzte meg nagy várakozás a To Watch The Storms-ot.
Az új album, valahol félúton van a rock lemez és a művészeti alkotás között. Érzésem szerint, és ez teljesen szubjektív nézőpont, ez a kettősség rontja az album lendületét. Amint az ember belefeledkezne a lírába, jön egy ritmusos szám, és a nagy lendület után halk gitárfantázia. Ez volt jellemző az 1994-es 'Guitar Noir-ra' is ugyanakkor a 'Darktown' jobban ki lett egyensúlyozva.
Az albumot a halk Strutton Ground nyitja, akármelyik 70-es évek beli albumán megfért volna. Ezt a Circus of Becoming követi: század eleji hangulat, cirkusz, vidámpark, körhinták. Valamint egy rockos gitárszóló a refrének után. Progresszív zenemű bő három és fél percben. A The Devil Is An Englishman műfaja funky. Ötletes, elismerem, de nem biztos, hogy jót tesz az albumnak. A progresszív zene egyik lételeme az eklekticizmus: különféle műfajok első hallásra logikátlan egymás mellé pakolása, amit csak sokadik hallgatásra, a zene teljes ismerete után fog fel a hallgató. Ez a szám, azonban, egyszerűen kilóg az albumból. Ismét kontraszt, a Frozen Statues jazz. Elképzeljük a füstös lokálokat, karcos hangú énekeseket, szomorú szaxofon szól a háttérben. Kell is ez az andalodás, mert következik a Mechanical Bride, a progresszív-rock orgia. A középrésze egy kis jazz-fusion hangulatot idéz, valamint a King Krimson '21st Century Schizoid Man' (1969) számát. Gitárfantáziával indít a Wind, Sand and Stars című instrumentális szám, zongorafutammal végződik. Ismét Steve Hackettet a művészt halljuk, és elemében van. Single-re a Brand New szerkesztett verziója került (lehagyták a végéről a levezető akusztikus gitár szólót). A szám vidám, optimista és mindenekelőtt ötletes. Újabb kontraszt, az elgondolkodtató This World következik, magasztos refrénje alatt nehéz megállni, hogy az ember ne gyújtsa meg az öngyújtóját. Szerencsére a szentimentalizmuson innen marad, de már veszélyesen közel kerül hozzá. A Menderley ház asszonyáról mesél a Rebecca (mint Alfred Hitchcock azonos című, zseniális filmje). Klasszikus gitár, klasszikus Steve Hackett szám lenne, ha meglepetésként a középrészben nem lépne be egy pattogós ritmusszekció. Keleties hangulatot ont magából a The Silk Road, különféle ütőhangszerek, pengetősek szólalnak meg benne. A gitárszólója a Los Endos c. Genesis szám, a 'Genesis Revisited-en' (1997) hallható feldolgozását idézi. Egy kis angol folk zene következik 3-es ritmusban, a Come Away, majd egy újabb instrumentális, akusztikus gitár szám (The Moon Under Water) alig két és fél percben, hogy megalapozza a hangulatot a befejező Serpentine Song-hoz. Fuvolaszóló, szaxofon, és nyugalom.
Hackett már a harmadik albumát fejezi be lassú, andalító, elgondolkodtató számmal, ami megnyugtatja a hallgatót, és a befejezettség érését hagyja maga után. Ezt én azért furcsállom, mert ilyenkor az ember elteszi a CD-t és körülnéz, hogy mit hallgasson következőnek. Személy szerint jobban szeretem az olyan befejezéseket, amikor úgy érzem, hogy igazságtalanság, hogy már véget is ért az album, és rábökök az első számra, hogy kezdjük újra. Egyértelmű, hogy Hackett ehelyett megköszöni, hogy szántál rá egy kis időt, és elégedett, hogy végighallgatták. Ez is része a művészetének.
Az albumot egy kicsit nehéz osztályozni, mert a konkurenciával összehasonlítva egyértelműen magas teljesítményt nyújt, ugyanakkor a saját albumaihoz képest, csak az elvárt minőséget hozza. Valahogy hiányzik belőle az extra, a meghökkentő. Szóval, hallottunk már tőle jobbat is, ha nem is lényegesen, de jobbat. Valahol a 'Guitar Noir' és a 'Darktown' között helyezkedik el, és mindenkinek tudom ajánlani, aki értékeli a klasszikusba hajló igényes progresszív rockzenét.
A lemez készítésben részt vett zenészek:
Steve Hackett ének, gitár
Roger King billentyűk
Rob Townsend réz- és fafúvósok
Terry Gregory basszgitár, vokál
Gary O'Toole dob, vokál
John Hackett fuvola (Serpentine Song)
Ian McDonald (ex-King Crimson) szaxofon (Brand New)
Jeanne Downs vokál
Sarah Wilson cselló
Howard Gott hegedű
1. Strutton Ground
2. Circus of Becoming
3. The Devil Is An Englishman
4. Frozen Statues
5. Mechanical Bride
6. Wind, Sand and Stars
7. Brand New
8. This World
9. Rebecca
10. The Silk Road
11. Come Away
12. The Moon Under Water
13. Serpentine Song
|
 |
|
Rush – 2013. május 24., The O2 Arena, London
Septicflesh, Fleshgod Apocalypse, Carach Angren, Descending, The Konstellation – 2013. május 21., Club 202
Stratovarius, Amaranthe, Seven Kingdoms – 2013. március 23., Club 202
Long Distance Calling, Sólstafir, Sahg – 2013. március 9. – Dürer kert
Grand Magus, Primitai, Diesel King – 2013. március 3., London, Underworld
|
|
