Nevermore - Enemies Of Reality

	Kiadó:	Century Media
	Terjesztő:	EMI
	Együttes:	Nevermore
	Megjelenés éve:	2003
	Ajánlja:	Perkele
	Pontszám:	9/10
	Értékelés:	Stílusában kiemelkedő

Kevés olyan zenekar tapodta még e sárgolyót, akiknek minden lemezét fenntartás nélkül el tudtam fogadni, meg tudtam szeretni. Amelyekről elmondható, hogy lemezeik körülbelül egyenlő arányban kerültek hallgatásra, amelyeket időről időre újra előveszek, függetlenül megjelenésük dátumától. A kedvenc meghatározást is kevés zenekarra aggattam rá eddig, mert tekintsek-e kedvencnek egy olyan zenekart, akiknek fele munkásságát közepesnek vagy értékelhetetlennek tartok, míg másik fele brilliáns, vagy inkább az a kedvenc, akiben sosem csalódtam. Ezt a fajta tiszteletet, megbecsülést elérni lehet a legnagyobb elismerés egy zenekar számára és erről nem is feltételnül kell tudniuk. Persze az 'elismerés' meghatározása szubjektív és ahány zenehallgató van a Földön, annyiféleképpen értelmezhető. Az külön tanulmányt érdemelne, hogy a zenészeknek/zenekaroknak mennyire kell figyelembe venniük rajongóik elvárásait, mennyire kell hűeknek maradniuk, tartoznak-e valakinek is valamivel - vagy alkotói szabadságuknak engedve, tenni, amit úgy éreznek tenniük kell, követve saját akaratukat, öntörvényű művésznek lenniük. Ez örök vitatéma marad, érvekkel és ellenérvekkel alátámasztva, mind a két oldalról. Annyi biztos csak, hogy mindannyian másképp határozzuk meg ezeknek a szavaknak a jelentését. De most megpróbálom megfogalmazni, nálam mivel is vívta ki az elismerést a seattle-i Nevermore.

A kezdetektől fogva, a Nevermore zenéjében fellelhető kettősség, ellentétesség fogott meg. Minden albumuk egy különleges keverék, jellemzőjük éppúgy düh és agresszívitás, mint melankolia és gyász; egyszerre lükető és vibráló éppúgy, mint epikus vagy rideg. Kemény, komplex zenét játszanak, mégis szenvedéllyel, mély gondolatokkal telit. Azon zenekarok sorába tartoznak, ahol a zene és a szövegek szorosan kapcsolódnak, egymást segítik, erősítik, hangsúlyozzák. Persze önmagukban is megállnák helyüket, de kifejező erejük így érvényesül a legjobban. A Nevermore nem lehetne az, amivé vált az évek során Warrel Dane mély szövegei, és az azoknak életet adó fantasztikus hangja, és a Jeff Loomis által írt zene nélkül. Igaz, mellettük ritkán esik szó Jim Sheppard basszusgitárosról és dobosukról Van Williams-ről, akik maguk is kíváló zenészek. Ahogy hallgatom ezeket a dürbörgő, gördülő vagy éppen monoton dobtémákat, szinte látom magam előtt a dobcucc mögött ülő, állandóan mozgásban lévő Van-t, ahogy legutolsó fellépésükről emlékszem rá.

De visszatérve a gondolatsor elejére, a zenéjükben, a szövegeikben megjelenő kettősség, az ellentétesség volt az, ami az első lépés volt, hogy kedvenccé nyílvánítsam a zenekart. Ezt a jellegzetességüket pedig sikerült megtartaniuk minden albumukon anélkül, hogy önmaguk ismétlésének a hibájába estek volna illetve anélkül, hogy nagyon eltávolodtak volna zenéjük kezdeti irányvonaláktól. Minden lemezük kicsit más, nagy változásokról mégsem lehet beszélni, egy láthatatlan határon belül mozognak. Zeneileg tartják az intenzítást, a brutalitást az összetett témákból építkező dalokban és mindezt súlyos dallamokkal mélyítik el. A leginkább power-thrash metalként jellemezhető zenéjük az Enemies Of Realityn dühösebb, egyenesebb irányt vett utóbbi két lemezükhöz képest, amely miatt azt tudom mondani, hogy bizonyos fokig a The Politics Of Ecstacy-hoz állnak most közelebb. Gyorsabbak, thrashesebbek lettek a dalok, tömör riffelésekkel és Jeff lenyügöző szólóival teletömve. Ez már az első perctől kezdve, a címadó daltól végig hallható az Enemies Of Realityn. Hogy ez az ember mit összegitározik?!?! Az egész lemez nagyon intenzív és tömény. Energiájával, vibrálásával lesörpi a hallgatót a lábáról, Warrel pedig szövegivel és magabiztos, ellentmondást nem türő hangjával festi sötétebbre a világ képét körülöttünk: "Open wide and lick the wounds of the enemy, We are the enemies of reality, In a world that 's unforgiving". A lendület töretlenül vezetődik át az Ambivalent-be, amelyben a lemez legjobb zenei részei taláhatóak. Ahogy a dobok, a cinnel és a gitárokkal kiegészül, olyan mintha egy örvénybe zuhannánk bele, ami tehetetlenül magával ragad. Külön érdekessége a dalnak az, ahogy a Never Purify-al összekötödik. Ha nem figyel a hallgató azt hiszi, még mindig az Ambivalent megy, hogy azt készülnek befejezni a lelassultsággal, mintegy összegezve a dalt. Pedig valójában ez már a Never Purify bevezetője: "Scrape the paint off of my lips, And watch our lives unwind, When I am in the camera eye, Self immolation can never purify". Warrel az interjú során a lemez címének magyarázatát röviden úgy foglalta össze, hogy 'dobd ki a tv-det, mielőtt az pusztítana el Téged', így talán könnyebben érthető, hogy e dal miről is szól. A Tomorrow Turned Into Yesterday címe szerintem önmagáért beszél és ez az egyetlen olyan rész az albumnak, ahol némi pihenőt engedélyeznek hallgatóiknak.
De persze az Enemies Of Reality sem mentes a meglepetésektől, vagy jobban mondva a váratlan fordulatoktól. Például kíméletlen thrash-death ütemű témával indítják a Who Decides-ot, de 30 másodperc után lelassulnak és szinte már balladisztikus hangulat uralkodhat el rajtunk. Az akusztikus gitár hangja is csak sokadik hallgatás után tűnik fel, de végül a kezdetekhez hasonló agresszív stílusban zárják a dalt. A szövegét elolvasva ("Heroes and rapists, they all have nice faces, But who decides, who defines, who draws the line?") pedig hangulatilag is végképp más értelmezést kap a dal.
Az egyetlen, experimentálisnak kikiálható darab a Noumenon lett, amelyben mintha egy frusztrált álomba látnánk bele. "There is no stronger drug than reality" - de ki is a drogos? És mi is a valóság?
A Seed Awakening zárja a lemezt. Kegyetlen riffeléssel indít, amihez rövidesen monoton dobolás csatlakozik. Majd megcsavarják az egészet és egy őrületes tetőpontig fokozzák a zenét, majd innen zuhannak vissza az egyszerűségbe. És ez így ismétlődik a negyedik percig. Nem mondhatnám, hogy lenne egyetlen gyenge dal is az Enemies Of Realityn, de ez a szám iskolapéldája mindannak az ellentétességnek, ami a Nevermoret Nevermore-rá tette.

De azért két 'negatívuma' is van az albumnak. Először is, csak mindössze 40 perces lett és így némi hiányérzetet hagy maga után, amikor véget ér, bár az is igaz, hogy elég tömény 40 percről van szó. A másik a hangzás, ami nem annyira tiszta, mint ahogy ahhoz az előző Nevermore lemezeken hozzászoktunk. Összetettebbnek, összemosottabbnak hat, bár a lemez dühösségét jobban ki is fejezi. Mindenesetre többszöri meghallgatás szükséges, hogy a zene értelmezhetőbb legyen.

Aki eddig szerette a zenekar albumait, az most sem fog csalódni. Viszont talákoztam már nehezményező véleményekkel, miszerint stagnál a zenekar és összecsapták a lemezt, csak hogy minél hamarabb szabaduljanak a kiadótól. Nekik azt tanácsolnám hallgassák meg többször, mert ez elhamarkodott véleménynek tűnik számomra. Tény, hogy az előző két albumuk, a sokak által meg nem értett Dreamin Neon Black és a legnépszerűbb, legjobb eladási számmal büszkélkedő Dead Heart In A Dead World dallamosabbak voltak, ezáltal változatosságuk észrevehetőbb volt. Utánuk pedig az Enemies Of Reality durvábbnak és egyszerűbbnek tűnik, de összetettségében és intenzításában ugyanazon a szinten van. Kemény, súlyos és komplex, Nevermore módra.


1. Enemies Of Reality
2. Ambivalent
3. Never Purify
4. Tomorrow Turned Into Yesterday
5. I, Voyager
6. Create The Infinite
7. Who Decides
8. Noumenon
9. Seed Awakening