Opeth - Lamentations DVD

Kiadó: Music For Nations
Együttes: Opeth
Megjelenés éve: 2003
Ajánlja: Brahma
Pontszám: 10/10
Értékelés: Vigyázat! Robbanásveszély!

Most megmondom nektek a frankót. Ezt a DVD-t kedvesem családjától kaptam karácsonyra. Elég remekül esett, mivel szerettem volna megvásárolni, de nem éreztem túl nagy anyagi késztetést arra, hogy ezt a tranzakciót meglépjem. Szal meglepetésben, és örömben testes remegéssel téptem fel a borítót, miután szemem megakadt a front borítón, min az Opeth logója volt található. Beszartam konkrétan, amikor realizáltam, hogy mit is tartok a kezemben. Az ajándék átadás utáni vacsi alatt is az járt a fejemben, hogy ráhelyezem DVD-m tálcájára a korongot, és a lakás közepén hedbengelve őrült üvöltésbe kezdek Akerfeldt komával együtt. Hazaértem. Végre. Ezerrel verő szívvel tettem be a lemezt, és adtam át magam mindannak a földi jónak, mivel Opeth minket megajándékozott (persze előtte gondolsan bekészítettem kaját, meg kólát, hogy egyetlen percre se kelljen megszakítanom a mámort). Megmondom őszintén, hogy már belesasoltam az anyagba előtte nem sokkal, mert egyik kedves barátom volt szíves nekem letölteni, és odaadni, szal tudtam, hogy nagyjából mire számíthatok. De.

Live at Shepherd's Bush Empire 2003


Nagyon meglepődtem már akkor, amikor elindítottam a DVD-t. Szélesvászonban élvezhetik az erre érzékeny egyedek a látványt. Nagyon szép menü, alatta az In My Time of Need című nóta egy része megyeget körbe-körbe (kb. olyan jelleggel, mint a régi Katatonia weben az az akusztikus téma), ami felvezeti az egészet. A lemez három részből tevődik össze. Az egyik egy félakusztikus koncert, a másik egy kemény, teljesen brutál opethi-zúzás (a két rész között kisebb szünet), a harmadik pedig egy dokumentumfilm. A menü alapvetően két külön egységből áll. Az egyik, ahol az audio formátumot tudjuk kiválasztani (ezen belül választhatunk stereo, 5.1, és DTS hangot is, függően a hangrendszerünktől), és egy másik, ahol a lemezen található részek között tudunk tallózgatni. Elindíthatjuk magát a koncertet is, kiválaszhatjuk a koncertfelvételről akármelyik dalt, és választhatjuk a lemezen extraként szereplő, utolsó tracket is, ami egy, a Damnation, és a Deliverance készítéséről szóló dokumentumfilm.

Rövid intró után a Windowpane dallamai símogatják az ember hallójáratait, nagyon szép hangzásban. Hallottam/láttam már néhány koncertfelvételt, a tavalyi Cryptopsy None So Live-ja is elég durván szólt, de ez, amit itt láthatunk, az felülmúl mindent, amit eddig hallottam/láttam. Egy az egyben, mint lemezen. Persze joggal mondhatod, hogy "egy koncerten nem ugyanazt akarom visszahallani, mint a CD-n, hiszen akkor értelme nincs pénzt adni a jegyért", de akkor én erre azt mondom, hogy vagy nincs pénzed, vagy hülye vagy. Ugyanis lehet, hogy hangzásban igen hasonló a lemezekhez, de azért mégis más. Más látni a zenészeket, ahogy élvezkednek a hangszereken, ahogy ül az óvodás mosoly az arcukon minden egyes lejátszott nóta után az üdvrivalgás alatt. Ez Opethékre igen jellemző. Ezek kurva jó dolgok, ezt nem adja vissza egy lemez. Nekem pl., mint olyan embernek, akinek nem volt szerencséje hozzájuk egyelőre élőben, nagyon szimpatikusak voltak ezek a dolgok. Visszatérve a felvételre. Precizitásból, és profizmusból nincs hiány, minden egyes hangot úgy szólaltatnak meg, ahogyan kell. Az első nóta után egy kis bemutatkozás következik. Tudjátok, ami kell. "We're Opeth from Sweden". Bla-bla. Szokásos szöveg. Aztán elmondja, hogy két részből fog állni a koncert, az első részben az utolsó (Damnation) albumról fognak játszani, majd belecsapnak a lecsóba, és... Aztán folytatják a mókát az In My Time of Needdel. Ez az egyik személyes kedvencem a Damnationről, elég borongós, elég nyomasztó ahhoz, hogy az embert kellőképpen lehangolja. Talán még letargikusabb, mint a My Dying Bride, pedig azt azért elég nehéz überelni. Persze a végére valószínűleg érezték, hogy ez elég érvágós lesz, ezért próbálták egy kevéssé nyomasztó/elborult résszel feloldani az addig felgyülemlett feszültséget. Aztán megint az "eend áj...". A Death Whispered a Lullaby, a Closure, és a Hope Leaves nem annyira térnek el az első két számtól, talán csak abban, hogy Akerfeldt elmondja a számok között vagy háromszor, hogy "szeretünk benneteket", meg hogy "remélem, hogy nagyon jó estétek lesz ma", aztán egy ilyen, hogy "Thank You so fuckin' much", amik mind mind arra utalnak, hogy szeretik, amit csinálnak, és szeretik azt, hogy szeretik őket. Annyit még ideböffentenék, hogy a billentyűt sem nélkülözték a műsorból, ami nem éppen szokásos egy Opeth koncerten. Az emberke, aki ezt a műveletet követte el Per Winberg volt, aki két nyomkodás közben háttérvokálként szolgál Mikaelnek. Döbbenet. Ami számomra még pozitívabbá tette a hangulatot az az volt, hogy nem volt pózolás. Nem volt felesleges, undorító szövegelés, nem volt béna konferálás, és üvöltözés. Nem köpködték szanaszéjjel a piát a rajongók fejére (ami még nagyon fontos, hogy, ha jól láttam, nem ittak alkoholt, ami azért bevallhatjuk, elég ritka rokksztárok körében), és nem próbálták meg szánalmas tettekkel bebizonyítani, hogy ők a királyok (nem boncoltak malacot pl.). Ami az agyamra ment az az volt, hogy minden szám között 600 évnek kellett eltelnie, mert a zenészek úgy cserélgették a hangszereket, mint Sher a búcsúkoncertjén a ruháit.
Aztán következett a To Rid the Disease. Gondolom nem kell senkinek sem mondani, hogy ez a legjobb nóta a Damnation lemezen. Persze, hogy nem kell. Nagyon tetszett, ahogy a a Disease szót kimondta. Amolyan "diszíííííííssz"-ként ejtette, gondolom nem véletlenül. "There's innocence torn from its maker" Zseniális. A szám végefelé, az egyik instrumentális résznél egy olyan (az albumon nem hallható) gitáreffektet használtak, ami igencsak feldobta a szám amúgy is elég magasztos hangulatát (kár, hogy az albumon nem hallgató). Aztán jött az Ending Credits, egyik barátom elmondása szerint (és milyen igaz) amolyan Santana módra, amit - meglepő módom - megint csak nagyon szeretek. Instrumentális csoda. Egy érzelemcsomag. Mondjuk a 'fade-in' kezdést nemigen lehetséges élőben kivitelezni, ezt nem is vártam volna el tőlük, de azért így is sikerült hangulatosan előadni a nótát. A következő nóta egy olyan nóta, amire nagyon kíváncsi voltam, viszont féltem, hogy nem lesz rajta az anyagon (ugyanis hallottam egy ilyen bútleget, és azon nem volt rajta, viszont nagyon szerettem volna élőben hallani). Ez pedig a blackwaterparkos Harvest. Erről nem tudok elfogulatlanul beszélni. Szerintem, ha kellene csinálnom egy személyes Opeth TOP10-et (amire valószínűleg képtelen lennék), akkor ez biztosan benne lenne. Nemtom, hogy miért. Talán a dallamvilága miatt, vagy a hangulata miatt, nemtom. Gőzöm sincs. Egyszerűen imádom, és kész. Ezután a Weakness című szám következett, ami annyira már nem a szívem csücske, talán azért, mert nincsen benne semmi mozgás, semmi fantázia, és unalmas is. Mindezek ellenére azért sohasem nyomom tovább a számot, akár a DVD-t nézem, akár a CD-t hallgatom.
Akerfeldt megköszöni szépen a figyelmet, hüledezik még egy kicsit, majd megkéri az arcokat, hogy várjanak. Most következik az átszerelés a keményebb vonalra. Ha már a közönségnél tartunk, még annyit el kell mondanom róla, hogy nagyon jó közönség. Az akusztikus koncert alatt végig kultúráltan sikerült végignézniük ebben a színházban (gyanítom, hogy színház, a páholy miatt főként). Persze két szám között őrjöngtek, meg minden, de számok alatt tátott szájjal figyelték a színpadot.

Szünet

Aztán már az átszerelés után Master's Apprentices.

Úgy belemászott a fejembe a sound, hogy alig kaptam levegőt. Akerfeldt úgy hörög, mint egy állat (persze énekhangja is nagyon komoly volt), a dobos olyan pontosan, precízen üti a bőröket, hogy hihetetlen, és annyira kristálytiszta minden, hogy komolyan felülmúlhatatlan. Mostmár kevesebb szolídkodás. Hedbeng ezerrel. Fények, meg minden, ahogy kell. A Laney fullstackek és a trigger hangja nagyon kellemes hangzást nyújtanak. Lindgren, és Mendez is rázza a taraját, mintha kötelező lenne. A The Drapery Falls az egyik legjobb blackwaterparkos nóta. Metal, és kész. Rengeteg akusztikus betéttel, meg ilyenek. Igazából erről beszélni nagyon nehéz, azért, meg ezeket a dalokat mindegyiket egyformán szeretem, mindegyik ugyanolyan kedves nekem, és nincs túl sok olyan Opeth nóta, amit nem szeretnék. A The Drapery Falls egy picit lágyabb tétel annak ellenére, hogy Akerfeldt az én érzésem szerint a számot, mint "pokoli zúzdát" konferálta fel, ami nem annyira fedte a valóságot, legalábbis jobban nem, mint amennyire. Aztán az utolsó előtti anyag címadója következett, az a bizonyos (ejtés szerint) "di-li-vö-rönsz", legalábbis ahogy ejtette pacsirtánk. Kicsit talán gyorsabban játszották, mint lemezen, de nem is volt baj, mert ez az amúgy is pörgős szám még jobb ilyen sebességgel. A kedvenc (utolsó) témámat többször is visszatekertem, mert egyszerűen nem hittem el, hogy jól látok/hallok. A The Leper Affinity a Blackwaterpark kezdőtétele. Egy tipikus Opeth nóta, élőben. Zseniális. Aztán A Fair Judgement. Mivel nem túl közeli ez a szám számomra, nem is írok róla túl sokat. Meg már most is kurva sokat írtam, és biztosan a szerkesztőség kivetet belőle jó néhány sort, így inkább rátétnék végre a DVD zárótételére. Hiszen hiába a koncert a fő attrakció, azért van azon kívül más is ott.

A dokumentumfilm, mint már az elején mondottam a Damnation, és a Deliverance stúdiómunkálatairól, készítéséről, és interjúkról szól. Az interjúkban a zenészek jórészt magukról, zenész karierjükről, és a fenn említett két lemez készítéséről beszélt. Néhol egy-egy bevágás a stúdióból, ahogyan a srácok tolták fel a sávokat, meg ilyenek. A dobos úgy néz ki, mint egy drogos állat, és nagyjából úgy is beszél.
Láthatunk itt minden jót. Jammelgetést, dob, gitár, és bőgőszólókat, és van egy olyan rész is, ahol Akerfeldt mutogatja Mendeznek a témát. Az nagyon tetszik. Aztán Mendez ott próbálgatja, gyakorolgatja. A billentyűs arc is ott tolong a klavi előtt, bár kettős érzések támadtak bennem, mert nem annyira vagyok biztos benne, hogy ez a faszi volt a koncerten is. Nem biztos. (Mondani azért nem mondok semmit, mert azért még nem néztem rongyosra az anyagot, és be kell, hogy valljam, amíg írtam ezt az ajánlót, folyamatosan néztem a DVD-t közben). Aztán ez a faszi próbálkozott az énekléssel is az anyagon, megpróbált magából néhány 'háá-hhát' kicsalogatni, de elég gyérül sikerült neki (remélem, hogy igazából nem ő énekelte a vokált ennél a résznél a lemezen, mert akkor nagyot égek). Aztán újabb megdöbbenésemre a Damnationön élő törzsi (vagy milyen) dobokat használtak a srácok. NEM HISZEM EL. Nem elég, hogy élő zongora van benne, még a akármidobok is élőek.

Nyah. Többet nem árulok el, mert már így is kibaszott sokat pofáztam, hanem annyit mondok, hogy vegyétek/szerezzétek meg az anyagot, mert érdemes. Talán az egyetlen ellenérv az igen magas ár, jobb helyeken is 7 800, 8 500 forint körül van. Ha nincs is pénzed megvenni, kérd el valakitől. Utána garantáltan lesz. Aki nem szerzi be, az sokat veszít. Minden metalzene szerető embernek ajánlom.

m/


1. Windowpane
2. In My Time Of Need
3. Death Whispered A Lullaby
4. Closure
5. Hope Leaves
6. To Rid The Disease
7. Ending Credits
8. Harvest
9. Weakness
10. Master's Apprentices
11. The Drapery Falls
12. Deliverance
13. The Leper Affinity
14. A Fair Judgement
15. Documentary: The Making of "Deliverance" & "Damnation"