Dream Theater - Train Of Thought

Kiadó: Warner
Terjesztő: Mton
Együttes: Dream Theater
Megjelenés éve: 2003
Ajánlja: Adamskij
Pontszám: 6/10
Értékelés: Több, mint szomszédidegesítő

Biztos vagyok benne, hogy az 2003-as év egyik legjobban várt metal lemezét a Dream Theater szolgáltatta. Rajongóik egyként hördültek fel arra az albumot megelőző hírre, hogy talán ez lesz az utolsó korong s ezután már csak a keresztbe-kasul kapcsolódás és zenélés várható a társulattól. Úgy néz ki, jelenleg mégsem ez a helyzet. Az viszont tény, hogy legutóbbi műveiken az improvizációk kapták a főszerepet. Természetesen ilyen kaliberű muzsikusok esetében ez több, mint érthető.

A nyitó As I Am azt a direkt, fogós vonalat képviseli amelyet már régóta nem erőltettek - tényleg azt kell mondjam, a Pull Me Under óta kevés olyan nóta született az ÁlomSzínházban, amely ennyire megfogott volna. Pedig alig tartalmaz szintetizátort - bevallom, Rudess háttérbe szorítása nemcsak ebben a dalban üdítő. A This Dying Soul valamelyest ugyanezen a vonalon fut tovább, bár itt a vokális részek messze nem annyira ütnek, mint az As I Am esetében. Kiemelném még a Honor Thy Father hosszú, intenzív monstrumát - tele van olyan részekkel, amelyért annak idején mindenki szívébe zárta a csapatot.
Mindössze hét tétel található a 70 percnyi CD-n, ráadásul a Vacant mindössze 3 perces szösszenet, jellegében az Images album Wait for Sleep dalára emlékeztet, kellemes színfolt a zúzások közepette, bár különösebben nem mond sokat, hallottunk tőlük ennél erősebb átvezetőt is. A kvázi sláger As I Am kivételével kizárólag 10 perc feletti dalok - azaz témahalmazok - szerepelnek eme korongon.

Az előbb már említettem, hogy Jordan billentyűi és samplerei inkább a fogason lógtak a felvételek során. Bizony, szinte a teljes anyagot Portnoy és Petrucci jegyzi. Ennek megfelelően talán az eddigi legmetalosabb korong született - azért a Metallica betétekért kár, semmi nem indokolja jelenlétüket. Ugyanígy érthetetlen motívumok jelennek meg egyes dalokban nagyjából az ötödik perc után. A legidegesítőbb az Endless Sacrifice-ban feltűnő Tom & Jerry üldözéses jelenet by Rudess. Olcsó poén, itt sincs keresnivalója. Pillanatok alatt tönkrevág ja a nóta mondanivalóját. A néha előforduló cirkuszi jellegű témák ügyében érdemes lett volna konzultálniuk a Mr. Bungle tagjaival. Ami Színházéknál erőlködés és görcs, az Patton csapatánál ösztön és abszurditás. Sajnos többször előforduló tendencia a csapatnál, hogy hangulatilag nem egységes részekből "dobja össze" a tételeket.
A záró In The Name of God monumentális zárása tökéletes ellentétben áll azzal a szólópárbajjal, amit Petrucci és Rudess jegyez. Zeneileg mindkettő csodálatos, sőt, tanítanivaló - mégis, ez a két véglet együtt gyomorforgató. Mintha kolbászt falatoznánk Sacher tortaszelettel.

Számomra pozitív meglepetést okozott, hogy végre James hangterjedelmét tiszteletben tartották. A MullMuzzler projekt ismeretében érthetetlen volt, miért erőltetik olyan hangmagasságokba, amit nem képes tökéletesen hozni. Ugyanakkor sajnálom, hogy a szövegírást is kisajátította a Petrucci-Portnoy páros. Ismerve LaBrie stílusát és szövegeit, igazán csalódást okozott például a hangzatos című In The Name of God textúrája. Ennyire semmitmondó és üres mondatokat ritkán olvasni. Úgy gondolom, a Learning To Live, vagy akár a Scenes II szövegkönyve után ez szégyen ettől a bandától. Petrucci nem véletlenül egyike a legelismertebb rock gitárosoknak, viszont szövegírónak egyenesen csapnivaló. Ugye suszter, kaptafa. Inkább a hangzásra kellett volna ügyelniük a srácoknak, ugyanis a dobok továbbra sem közelítik meg az Awake vagy Images lemezen hallott soundot.

Nem állíthatom, hogy teljes egészében megismertem az album anyagát - ehhez azt hiszem két hónap is kevés lenne. Ezzel együtt azt tartom az újkori Dream és ezen album legnagyobb hibájának, hogy alig tudok visszaidézni dallamfoszlányokat. Egyszerűen elszelel, mint a gyorsvonat. Zeneileg tökéletes, mégsem késztet arra, hogy számtalanszor elővegyem, újra hallgassam. Ez nem ízlés és pofon kérdése. Ennek hatása a külcsínen is érezhető: a belső borító csodálatos montázsai és ötletei szöges ellentétben állnak a minden klisét tartalmazó banális fedőlappal.

A Dream Theater továbbra is nagyon fontos állócsillaga a rock/metal szcénának, viszont komoly újítást ne várjunk tőlük. A tradicionális metal zenét nagyszerűen űzik és vegyítik jazz-rockkal, de ennél többet nem hiszem, valaha adnának nekünk. Nagy kár, hogy ennyire pazarlóan bánnak tudásukkal - mások tizedennyi zenei vénával képesek meghatározó és sorsdöntő dalokat írni. Ami pedig a progresszivitást illeti: a nagy előd King Crimson legutóbbi, The Power To Believe alkotása messze felülmúlja a Dream elmúlt öt évnyi teljesítményét. Érdemes megismerkedni az "öregek" előremutató (azaz progresszív) munkájával.


1. As I Am
2. This Dying Soul
3. Endless Sacrifice
4. Honor Thy Father
5. Vacant
6. Stream of Consciousness
7. In The Name of God