Disbelief - Spreading The Rage

Kiadó: Massacre
Terjesztő: HMP
Együttes: Disbelief
Megjelenés éve: 2003
Ajánlja: Perkele
Pontszám: 10/10
Értékelés: Vigyázat! Robbanásveszély!

A Disbelief zenekar számomra a teljes ismeretlenségből tűnt fel a tavaly nyári Summer Breeze fesztiválon. Némi utánajárást követően azonban meglepetten tapasztaltam, hogy a zenekar nem éppen kezdő. A '90-es évek elején alakultak és a tavaly októberben megjelent Spreading The Rage immár az ötödik lemezük. Mivel a fesztiválon nagyon elnyerték tetszésemet alig vártam, hogy a Death Angel egyik előzenekaraként Budapesten is láthassam őket. Ez az azonban a már ismert okok miatt meghiúsult. De nézzük inkább a Spreading The Rage-et.

A Disbelief-ben nem csak dallamos, belassult death metalos zenéjük fogott meg, hanem Jagger rekedt, folytott vokálja is. Zenéjüket ez az 'őrület' határát suroló vokálstílus teszi valóban pszichossá, beteggé. A zene dallamossága és melankolikus hangulata ugyan önmagában is elég lenne, hogy nagyszerűek legyenek albumaik, de a 'vergődést' csak Jagger hangján keresztül tudják valóban továbbítani. A zene mindemelett mégis megmaradt agresszívnak, bár esetükben a támadó és dacoló agresszivítás váltakozása figyelhető meg. A belassult jelzőből már sejteni, hogy náluk nem brutális tempókról és villámgyors riffekről van szó, inkább az elhúzott, masszív falat alkotó riffek egymásutániságáról és a mindezt támogató egységes háttérből áll össze zenéjük. Ahogy sokszor örökkévalóságig ismétlődő témák sem, úgy éppen a váltások sem tördelik szét vagy teszik unalmassá a zenét. Sokkal inkább olyan érzést kelt az emberben, mint egy hömölygő folyam, amelyből hullámok, csapnak fel időnként, átformálva, mégis szerves egészként hagyva a zenét.
Igazából nem is tudom, hogy a death metal jó meghatározás-e zenéjükre, hisz erről a stílusról legtöbbször a durvaság jut eszünkbe és noha a Disbelief-nél megtalálható az agresszió és a düh is, zenéjük összképe ennél mégis 'lágyabb', pszichedelikusabbb. Néhány szám sokszor szimpla rockzenei elemeket, vagy hirtelen felbukkanó, oda nem illő szólókat rejt, amiket csak Jagger hangja durvít el. Igaz az is, hogy ezek a lágyabb, pörgösebb részek általában gyorsabb, vagy súlyosabb tempók közé ágyazódnak, így ha el nem is vesznek, de alig észrevehetőek, pedig valójában pont tőlük nem ül le, nem válik vontatottá a zene. Minden egyes hallgatásssal tovább tisztul az album, minden egyes hallgatás után több ilyen apró részletet venni észre.

Ha nagyon jellemezni akarnám a Disbelief zenéjét, akkor azt mondanám, hogy egy kicsit, mintha a Dark Tranquillity féle mélységet oltották volna össze Katatonia-s lehangoltsággal és melankoliával (Leszögezem, hogy ugyanakkor nem állítható párhuzamba ezekkel a zenekarokkal!!!), nem kihagyva mindebből a Neurosis-t és a Killing Joke-ot sem. Ez utóbbira egyébként kírívóan felhívja a figyelmet a Democracy feldolgozása.
Időtlen. Ez talán a legtalálóbb szó a Spreading The Rage-re.

Zavaros, amit itt összeírtam? Elhiszem. Ilyen zavarosan hagy engem is ez a lemez. Csak azt tudom, hogy imádom és bármilyen lelkiállípotban, bármelyik napszakban meg bírom hallgatni. Ahogy már a koncertbeszámoló után is írtam: a bőröd alá kúszik és beléd eszi magát.


The Beginning Of Doubt (Intro)
Ethic Instinct
To The Sky
No More Lies
Spreading The Rage
Inside My Head
Death Will Score
For Those Who Dare
Addiction
It's God Given
Drown
Democracy
Back To Life