Magnitude 9 - Decoding The Soul

Kiadó: Inside Out
Együttes: Magnitude 9
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: Scorpio
Pontszám: 6/10
Értékelés: Több, mint szomszédidegesítő

A Magnitude 9 az ohioi Columbusban alakult 1997-ben. Rob Johnson gitáros előtte már három szóló albummal megalapozta a hírnevét, de nem akart pusztán instrumentális zenét játszani, így társakat gyűjtött maga köré. Csatlakozott hozzá Corey Brown énekes (Psyco Drama), Kevin Chown basszusgitáros ( Artension), Joseph Glean billentyűs és John Homan dobos. Első albumuk 1998-ban jelent meg Chaos To Control címmel, és zajos sikert aratott a kritikusok és a közönség köreiben. Ezt követte a 2001-es Reality In Focus, majd idén januárban a Decoding The Soul.

Be kell vallanom, hogy én anno 98-ban megvettem a zenekar debütáló lemezét, mert igen jókat olvastam róluk a Hammer-ben. Néhányszor meg is hallgattam, de nem tett rám igazán jó benyomást. Mivel nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és biztos voltam benne, hogy nem nagyon fogom többet hallgatni, inkább megváltam tőle. Tulajdonképpen voltak benne jó motívumok, de valahogy nem állt össze egésszé.
A nem túl rózsás emlékek miatt kissé félve tettem be a CD-t a lejátszóba. Végighallgattam, de sajnos most sem tudok úgy lelkesedni a dalokért, mint más kritikusok. Egy fokkal ugyan zeneibbek lettek, mint az első munkájukon, visszavettek a túlzott magamutogatásból, képzettségük fitogtatásából, és jóval egyszerűbb, velősebb nótákat írtak. Ez mondjuk pozitívum. Persze vitathatatlan a zenészek kvalitása, ebbe már a 98-as albumon sem tudtam belekötni, csak valahogy a dalszerzői tehetségüket nem tartom kimagaslónak. Zenéjük egyébként olyan elemekből épül fel, hogy azért akár rajongani is tudnék. Mert kétségtelen, hogy a progresszív és power metal íz benne van a muzsikájukban. A kirakós játék elemei azonban nem állnak össze. Jó az alapanyag, a végeredmény mégis felemás. Pedig még a keverés is arányos, ami azért nagyban befolyásolja az adott mű élvezeti értéket. Az énekes szépen énekel, kellemesek a vokálok, a dobos is jól veri. Hogy akkor mégis mi a bajom? Olyan egysíkú ez az anyag. Szinte semmi izgalmas nem történik a dalokban. Végig ugyanaz a monoton középtempó, ami alól csak a hatodik Dead In Their Tracks jelent némi felüdülést.
Ritmusváltások sem igen tarkítják a nótákat. Az énekdallamok jellegtelenek. Egyszóval uncsi. Nem valószínű, hogy újra elő fogom venni, ugyanis nem sikerült megfejtenem az anyag lelkét.