U.F.O. - You Are Here

Kiadó: SPV
Terjesztő: SonyBMG
Együttes: U.F.O.
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: Scorpio
Pontszám: 6/10
Értékelés: Több, mint szomszédidegesítő

Tavaly írtam a csapat 2002-es albumáról, de azt meglehetősen laposnak találtam, így nem nagyon lelkesedtem azért, hogy az új lemezüket is én elemezzem ki. Aztán a dicsérő kritikák, az új tagok és nem utolsósorban Perkele unszolására mégis rászántan magam. A zenekar rövid történetét már ismertettem előző anyaguk kapcsán, így most csak annyit tennék hozzá, hogy ezennel két új személlyel bővült a csapat, méghozzá tapasztalt muzsikusokkal, akikről nem tudni, hogy csak egy lemez erejéig csatlakoztak, avagy hosszabb távon terveznek. Michael Schenker már nincs velük, az ő helyére érkezett Vinnie Moore gitáros, aki instrumentális szólólemezeivel szerzett ismertséget, sőt Alice Cooper-rel is játszott. A dobos posztjára Jason Bonham került, aki a legendás Led Zeppelin dobos, John Bonham fia , és rengeteg sztárzenekarban zenélt már, valamint saját, Bonham nevezetű bandája dobosa és dalszerzője.

Sokat vártam eme vérfrissítéstől, de vegyesek az érzéseim. Tény, hogy ez az album jobb, mint az előző, és ebben bizonyára nagy szerepük van az újonnan érkezetteknek, de valahogy többet vártam. Vinnie Moore két szóló munkáját sokat hallgattam annak idején, és nagyon jó gitárosnak tartom. Jasont annyira nem ismerem, de ha cseppnyit is örökölte apja zsenialitását, akkor kiváló dobosnak kell lennie. Néhol meg is csillantják tudásukat, de nagyobb részt hozzáidomulnak az UFO stílusához (ami persze érthető bizonyos fokig), beleszürkülnek az unalmas középtempókba, átlagos riffekbe, nem tudják kizökkenteni az együttest megszokott stílusából, letéríteni a jól kitaposott ösvényről. Közben rájöttem, hogy nekem alapvetően a stílussal van bajom, és nyilván nem kezdhettek el power metalt játszani, mert akkor már nem az UFO zenekar lettek volna, márpedig a csapat rajongói ezekért a stílusjegyekért szeretik őket. Talán titokban azt vártam, hogy egy Nevermore-t vagy Symphony X-et csinálnak az együttesből? Azért ez enyhén irreális lenne, de hova tűntek azok a jó kis klasszikus, tekerős Vinnie Moore szólók? Itt-ott felbukkan egy kis töredékük, de ebbe a zenébe igazán nem is illik. Ami egyértelműen kiemelkedik az albumról, az a második nóta, a Black Cold Coffee (micsoda hülye cím), amely tempós, dögös, már-már metalba hajló szerzemény. Sajnos több ilyet nem találni a korongon, van azonban még egy-két jó dal, mint például a lüktető Call Me, a karakteres The Spark That Is Us és a hangulatos, jól felépített Mr.Freeze, amelyet az énekes Mogg és Vinnie Moore közösen írtak. Jason időnként megvillan, de összességében a 2-4-et hozza, mert az passzol ehhez a kissé unalmas zenéhez. A promóciós CD borítóján levő információ szerint 11 új dalt rögzítettek, de a CD-n 12 dal található. A Slipping Away-t hallgatva egyből beugrott, hogy mintha ezt már hallottam volna valahol, de sajnos nem tudom konkrétan melyik zenekartól. Miután 11 új dalt vettek fel, és 12 dal van a lemezen, gyanítom, hogy ez egy feldolgozás, de erre vonatkozólag nem találtam információt. Ez is egy jó nóta egyébként. Egyszóval a vérfrissítéstől nem buzog a vérem, épphogy csak jobban érzem magam, mint ezt megelőzően. Közben revideáltam előző albumukra adott pontszámomat, és úgy gondolom, hogy azt túlértékeltem. Jelen lemez az, amire a múltkor kiszabott pontszám reálisan megadható.


Daylight Goes To Town
Black Cold Coffee
The Wild One
Give It Up
Call Me
Slipping Away
The Spark That Is Us
Sympathy
Mr. Freeze
Jelloman
Baby Blue
Swallow