The Stranglers - Norfolk Coast

Kiadó: Roadrunner
Terjesztő: Mton
Együttes: The Stranglers
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: pjt
Pontszám: 5/10
Értékelés: Szürke, de korrekt

Be kell vallanom, hogy két dolgot nagyon nem szeretek. Az egyik a másolás védett CD, a másik meg a punk zene. Kezdjük az előbbivel. Nagyon tudom rühellni, hogy mások mondják meg, hogy hol és mikor hallgathatok egy CD-t. És mások határozzák meg, hogy mivel hallgassam. A munkahelyen munka közben nem lehet. Nem lehet a számítógépen sem a cikk írása közben, pedig néha nem jöhet rosszul egy-egy számba belehallgatni, ha épp ott tartok az írásban. Ezzel a CD-vel csak az asztali lejátszóm volt hajlandó foglalkozni, és neki sem sikerült mindig egyből. Akárhogy is nézzük, ez egy fekete pont.

Nagyon nem szerettem soha a punk zenét, mint műfajt sem. Amit én mindig elvártam a zenétől, az az összetett kompozíciók, trükkös hangszerelések, a közepesnél jóval erősebb hangszeres tudás. A punk ennek pont az ellenkezője: minimalista zene, egyszerű szerzemények, maximum három akkord ismerete is elegendő a lemezfelvételhez. Azonban nem is a zene volt a lényeg, hanem a szövegek, az elsöprő energia, az örök lázadás, a kissé anarchista hozzáállás, melynek segítségével rámutattak az uralkodó politikai rendszerek visszásságaira. A hetvenes évek vége felé rengeteg punk banda alakult, sokuk el is tűnt a süllyesztőben amint a műfaj kiment a divatból. A zenészek vagy műfajt váltottak (mint pl. Billy Idol), vagy végleg abbahagyták a zenélést.

A brit The Stranglers első albuma, a Rattus Norvegicus a punk hullám közepén 1977-ben jelent meg, már akkor kitűntek a többi zenekar közül a dallamosabb megoldásaikkal, a műfajra egyáltalán nem jellemző billentyűfutamokkal, és különböző hangulatok keverésével az albumaikon. Ugyanakkor alapnak megmaradt a punk zene nyers energiája. Nos épp erre az energiára voltam kíváncsi, hogy ötven fölött menyire megy még a zenészeknek.

Amióta a zenekar alapítója és frontembere, Hugh Cornwell 1990-ben kivált a zenekarból, azóta küszködtek azzal, hogy megtalálják a hangjukat. Ezzel a lemezzel sikerült először meggyőző eredményt elérniük. Az albumot a címadó Norfolk Coast nyitja, gitárriffekkel és billentyűfutamokkal. Sikerült a régi hangzást átültetni ebbe az évezredbe, viszont a fent említett energia nagyon hiányzik belőle. Ami marad, egy nem túl komplikált sláger egy pici lázadással, közepes hangszertudással előadva. Nincs értelme számonként végigelemezni az albumot, mert annyira nem változatos, viszont kettőt kiemelnék: a misztikus Tucker's Gravet, és a jazzes hangzású Sanfte Kusst. Az utóbbiban az egyes versszakokat németül, valamint franciául éneklik.

Érdemes ezt az albumot párhuzamba állítani az ex-Kansasos Kerry Livgren által vezetett Proto-Kaw albummal, a Before Became Afterrel. Ugyanaz a korosztály, csak itt a műfaj progresszív rock, a klasszikus fajtából. Majd szétveti az energia, de itt az intellektuális megközelítésből fakad, és nem abból, hogy "utálom a világot".

Szóval, az albumot az együttes rajongóinak mindenképp tudom ajánlani, a legnívósabb anyag, amit évtizedek óta alkottak, valamint mindenkinek, aki kíváncsi a hetvenes évek lázadására egy biztonságosabb csomagolásban.

A zenekar tagjai:
Jean-Jacques Burnel, basszgitár
Dave Greenfield, billentyűk
Jet Black, dob
Baz Warne, gitár
Paul Roberts, ének


1. Norfolk Coast
2. Big Thing Coming
3. Long Black Veil
4. I've Been Wild
5. Dutch Moon
6. Lost Control
7. Into the Fire
8. Tucker's Grave
9. I Don't Agree
10. Sanfte Kuss
11. Mine All Mine