Mayhem - Chimera

Kiadó: Season Of Mist
Terjesztő: HMP
Együttes: Mayhem
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: Adamskij
Pontszám: 9/10
Értékelés: Stílusában kiemelkedő

Bármennyire hihetetlen, a 20 éves norvég ikon harmadik lemeze a Chimera. Nem mennék bele az általánosításokba - ugye ilyeneket hallani mindig: "a harmadik lemez dönti el, hogy mi lesz a zenekarból"; vagy: "igazából a harmadik lemezre ér össze a banda". Nos, a Mayhem már jó 10 éve kult és megközelíthetetlen státusza csak egyre erősebb. Nem szaporítanám a szót az együttes hányattatásaival, ezzel úgyis mindenki tisztában van vagy megtalálja a neten. Inkább Kátai Tamást idézném: "ebben a bandában játszani nem életbiztosítás" - s gyorsan térjünk rá az ismertető tárgyára.

Anno 1999-ben meglepetéssel vegyes csodálkozással vettem tudomásul, hogy tetszik a Grand Declaration Of War. Főleg az az elvetemült, kísérletezős harmadik rész. Mindenesetre így évek múltán is visszahallom, komoly sokkot okozott az a korong - hiszen a black metal zászlóvivői nem átallottak olykor már fúziós elemeket és ambient részeket csempészni a kristálytiszta tekerések közé. Reménykedtem, hogy nem tűnik el a süllyesztőben ez a zsenialitás - ami minden bizonnyal főként Blasphemer gitárosnak köszönhető.

A Chimera disszonáns akkord után kezdődik a majd szuperszónikus sebességgel hengerlő Whore-al. Az első perc után világos, hogy Hellhammer továbbra is tank módjára hengerel, gyönyörű cinjátékkal kíséri Blasphemer villámgyors és stabil riffjeit. Örömmel vettem tudomásul, hogy a basszust is erőteljesen lehet hallani - igaz, Necrobutcher sokszor effektezi hangszerét. Az arcok olyan breakekkel és leállásokkal díszítik az összes elsőre egyszerűnek tűnő riffet, hogy programozók számára is legalább kétheti meló megfejteni az összes képletet. A második Dark Night Of The Soul a kimértebb zúzást alkalmazza, a végén egy nagyon eltalált gitárdallammal. A Rape Humanity With Pride címe kapcsán megjegyezném, hogy Mayhem szinten is figyelemreméltó a szöveg és a zene egysége ezen az albumon (náluk ez mindig is fontos szempont volt).

Az epigonokkal szemben a csapat bátran nyúl merész eszközökhöz. Ilyen a My Death végén hallható félelemetes latin kórus, vagy az Impious Devious Leper Lord mammut lassúságú alapjára érkező nyújtott gitárok. A címadó tételben viszont alig hittem fülemnek - a Chimera ugyanis már-már szabályos refrénnel bír. Persze Maniac széthörgi és károgja, de nélküle nem lenne ennyire kézzelfogható, markáns a többiek által játszott zene. Ezúttal különösen jó szövegeket írt és jó érzékkel váltogatja nem éppen fülbarát hangszíneit. Szerencsére tiszta énekkel ritkán kísérletezik, ugye ez nem igazán erőssége. Szavalásai, suttogásai viszont legalább annyira hatásosak, mint az Arcturus esetében Garm énektémái. Abban biztos vagyok, hogy a számos koncertet adó banda fellépéseinek kötelező darabja lesz az új himnuszként aposztrofálható You Must Fall (imádom ezt a belőlük áradó életszeretetet és optimizmust - szerk.). Ebben a tételben éli ki magát Blasphemer - a dal jó példa arra, hogyan lehet hatásosan kibontani és a végletekig fokozni (kész arpeggio őrületté) az alapdallamot.

Az igazán nyerő státuszt akkor foglalta el nálam ez a korong, amikor számos végighallgatás után összeértek a tételek. Gondos a számsorrend, hiszen egyik dalból pillanatok alatt a következőben találjuk magunkat, így a 45 perc egyfajta egységes pusztítássá érlelődik. Extrém rajongóknak kötelező mestermű, a kísérletezőbb fajta számára rombolása végett ajánlott. Ezután kétlem, hogy bárki is képes lenne elfoglalni vezető helyüket a mai mezőnyben.


1. Whore
2. Dark Night Of The Soul
3. Rape Humanity With Pride
4. My Death
5. You Must Fall
6. Slaughter Of Dreams
7. Impious Devious Leper Lord
8. Chimera