The Quireboys - Well Oiled

Kiadó: SPV
Terjesztő: SonyBMG
Együttes: The Quireboys
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: Scorpio
Pontszám: 6/10
Értékelés: Több, mint szomszédidegesítő

A kórista fiúk 1986-ban álltak először össze, hogy aztán sikeres koncertek és két single megjelenése után Sharon Osbourne szerződtesse őket az évtized végén. Ennek folyományaként 1990-ben napvilágot látott debütáló albumuk. Ezt követően játszottak a Rolling Stones elő zenekaraként, majd a legendás Donington fesztiválon. Ezen fellépéseket volt hivatott bemutatni az 1991-ben kiadott Live Around The World koncert albumuk. 1993-ban Bob Rock producerrel felvették második stúdió lemezüket. Időközben azonban feltűnt a grunge stílus, amely nem kedvezett a The Quireboys által is képviselt zenei színtérnek, mondhatni lesöpörte őket a színpadról. El is tűntek a süllyesztőben, de a 90-es évek végén újra olyan szelek kezdtek fújdogálni, amelyek segítettek a rock 'n' roll műfaj feltámasztásában, és a The Quireboys bele is kapaszkodott ebbe a fuvallatba, és új életet lehelt a gépezetbe. Másodvirágzásukat jelezte a 2002-ben kijött This is Rock 'N' Roll, majd a 2003-as 100% Live. Azóta játszottak a Monsters Of Rock fesztiválon, idén pedig feltűnnek a Wacken Open Air-en is. Hogy a gépezet jól olajozottan működik, mi sem bizonyítja jobban, mint ez év májusában megjelent Well Oiled című lemezük. Amire legegyszerűbben úgy reagálhat az egyszerű halandó, hogy "Ez ám a Rock 'n' Roll a javából!".

Tiszta nosztalgia uralkodott el rajtam, amint felcsendültek az első hangok. Visszarepültem a 80-as évekbe, amikor is olyan zenekarokat hallgattam, mint az AC/DC vagy a Mötley Crüe. A gitárhangzás szintúgy ezt az érát juttatta eszembe, akárcsak a riffek többsége. Ha LP formátumban került volna a kezembe, talán még az évtizednyi port is megpróbáltam volna letörölni a borítóról. De hol volt még CD abban az időben? Fentebb említett csapatok egyébként támpontot is jelenthetnek a műfaji behatárolás szempontjából, sőt, ha még pontosabb akarok lenni, akkor az AC/DC és a Guns 'n' Roses keresztezéseként írhatnám le a zenekart, amely egy olyan hibrid, amelyben két szólógitáros van, mint a Young fivérek bandájában, ugyanakkor billentyűs is szerepel, mint az egy szólógitárossal felálló Guns-ban. Egyetlen bibi van csak ebben az anyagban. Nevezetesen, hogy a nosztalgikus hangulat megidézésén kívül mást nemigen tud nyújtani. Márpedig ez hosszú távon kevés. A rock 'n' roll különben sem a változatosságáról nevezetes, és itt most nem a tágabb értelemben vett rock 'n' roll -ról beszélek, hanem arról, amit Elvis Presley indított útjára, és szigorúan előírt hangskálákon mozog, ami behatárolja a lehetőségeit. Meggyőződésem, hogy ebben a műfajban már nem lehet újat alkotni, az összes variációt eljátszották már az évtizedek során, így a The Quireboys-t hallgatva is lépten-nyomon már sokszor hallott témák bukkannak fel. És amikor egy kicsit el mernek távolodni a már kitaposott ösvényről, túl tudnak lépni a műfaji korlátokon, akkor olyan nagyszerű szerzeményekkel rukkolnak elő, mint a The Finer Stuff, vagy a lemezt záró Black Mariah. Utóbbinak különösen a refrénje mutat túl a rock 'n' roll kliséken.Ha végig ilyen színvonalú lenne az album, akkor nagyon tudnék lelkesedni. Így is kellemes perceket szerezhet azonban azoknak, akik csak némi nosztalgiára vágynak, és az "ezt már hallottam valahol, valakitől" érzés nem zavarja őket.


01. Good To See You
02. The Finer Stuff
03. Lorraine Lorraine
04. Too Familiar
05. You've Got A Nerve
06. What's Your Name
07. Sweet As The Rain
08. The Last Fence
09. Black Mariah