|
Hatebreed - Perseverance
Mivel annak idején nem írtam erről az albumról, ráadásul idén nem is lesz Hatebreed anyag, úgy gondoltam, bemutatom a Perseverancet. Ez a lemez úgy is klasszikus bír lenni, hogy még csak két éves, ráadásul zeneileg sem túl eredeti.
A nagy többség csak ezzel a koronggal kattant rá a '90-es évek közepe óta aktív bandára - nem tagadom, nekem is ez volt az első találkozásom Jamey Jastaékkal. A multikiadós album a legsúlyosabb, leggyilkosabb metalcoret rejti magában, amit ember csak el tud képzelni. Crowbart megalázó, mély hangzás, húzós grove-ok, és brutális riffek alapoznak Jamey torokszaggató üvöltései alá.
Mindez a legkülönfélébb tempóban: a thrashes aprításoktól egészen a középtempós agyszaggatásokig. A legkirályabbak, persze azok a nóták, ahol a fűrészelések és a betonozások egyaránt fellelhetőek - szerencsére, rengeteg ilyen dal van az albumon.
A nyilvánvalóan hajszálpontos és kőkemény ritmusszekció mellett az -akkor még két- gitáros, azaz Sean és Lou nevét muszáj megemlíteni, akik bár semmi újat nem tesznek, de az ő cefet riffjeik miatt üt ekkorát a Perseverance.
Elismerem, nem túl agyas a Hatebreed zenéje, de ennek a bandának a zenéje és szövegei inkább mindig is a hányattatott sorsú emberekhez szóltak. Nem tudom elképzelni, hogy ne tudna azonosulni ezzel a muzsikával bárki is, akit értek már súlyosabb csalódások/tragédiák az életben. Az Unloved sorait például mintha én írtam volna, de ahogy olvasgatom a szövegeket, a lemez fő mondanivalója -hardcore szokásokhoz híven- inkább az, hogy a legnehezebb pillanatokban se szabad feladni a küzdelmet.
Ez az album -utódjához, a The Rise of Brutalityhez hasonlóan- egy hihetetlenül súlyos, kemény metalcore mestermű, igazi mondanivalóval (!), és megkérdőjelezhetetlen hitelességgel. Kötelező minden kemény zene rajongónak!
"My satisfaction is knowing,
that my desires will not be killed
With a readiness to defend,
what is mine, and never compromise"
|
