Black Label Society - Hangover Music Vol. VI.

Kiadó: Spitfire
Terjesztő: CLS
Együttes: Black Label Society
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: Perkele
Pontszám: 8/10
Értékelés: Erős anyag!

Kicsit más zenével örvendeztette meg rajongóit Zakk Wylde a Hangover Music Vol VI. alakjában, mely nyolcadik szólólemezének tekinthető, s amely hatodik a BlackLabel Soiety neve alatt. Persze nem tagadta meg magát most sem, gitározik agyba-főbe, de egy lazulósabb, sokkal lágyabb oldalról mutatja be magát, ami lehet, hogy sok BLS rajongót meglep. Mindehhez pedig társai voltak, három basszer: James Lomenzo, John Deservio és Mike Inez (ex-Alice In Chains/Ozzy Osbourne), valamint két dobos Craig Nunenmacher (ex-Crowbar) és John Tempesta (Rob Zombie/Helmet). Természetesen most is Zakk írta az összes dalt és gitár mellett a zongorán is ő játszott.

Egy-két keményebb vonással rendelkező rock dalt leszámítva, a visszafogott blues és a southern rock keverékéé a főszerep. Néha már-már meglepő lágysággal előadva, amilyenre ezektől a zenészektől nem számítanánk. De természetesen nem hiányoznak a jól ismert szólók sem Zakk hangját is sokoldalúbban használja, az agresszív, rock torok csak ritkán kerül elő, a melankolikus, megfáradt, megfásult hangé itt inkább a főszerep. A hiba mindössze abban van, hogy a 15 tétel sok lett és az album 66 perce a duplájának tűnik.

A Crazy Or High nyitja az albumot, amely teljesen standard BLS ballada is lehetne. Akusztikus kezdése után a visszafogott lassú tempói csak a refrénnél gyorsulnak fel, dögös kis ízt adva a dalnak. Zakk belefeledkezik gitárjába és így dörgöli orrunk alá, hogy "Elment az eszed, Megbolondultál vagy be vagy tépve". A Queen Of Sorrow-ban Ozzys időket felidéző gitártémákat is hoz, de ez is az első dal vénájában íródott, bár ahhoz képest nyugis. Az első igazán 'izgalmas' darab ezen a lemezen, a Stepping Stone. A háttérben kísértő harangok, valamint Zakk gyászos, lemondó hangja sötét fellegeket gyűjt körénk. Az ember szinte érzi az eső szagát és a szél borzolását amíg szól a dal, s itt még szólója is csak magányosabbá teszi a hallgatót. Van a dalban valami megállíthatatlan, valami végzetszerű.
Ezután óriási változásként hat a Yesterday, Today, Tomorrow. Ez az első, fentebb már említett, meglepő lágyságú dal. Ha nem tudnám, hogy Zakk énekelt fel minden dalt, azt hinném felkértek valakit. Szép dal ez is, de ha nem vigyázok, elalszom rajta. Ez tényleg olyan kiégett, elszürkült dalnak tűnik, mint amit a szövege is tárgyal. A félperces Takillya-ban Zakk tart egy röpke Flamenco bemutatót. Ezt a Won't Find It Here követi, amely megfáradt melankoliájával elkábítja a hallgatót. Csendes blues kocsmába lenne való. Ez a második legjobb dal a lemezen, amit gitárjával összejátszik a 3,5. perc után, az több, mint szórakoztató. A felhangzó farkasvonyítást utánzó hangok a háttérben is nagyon el lettek találva ennek a hangulatához. A She Deserves A Free Ride (Val's Song) egy country zene befolyás alatt álló, igen lassú darab. Zakk hangja itt ismét felismerhetetlen. Csak úgy, mint negyedik dal, ez is a meglepők csoportját gyarapítja. (A refrén alatt pedig egy csoport beszívott, belassult hippi jelent meg a szemem előtt, ahogy a szám címét ismételgetik énekelve Zakk-kal együtt....) Craig Crowbar-os teljesítményeit tekintve ironikus, hogy ilyen dobtémákat játszik ebben a dalban.
A House Of Doom-ban ismét felpörögnek az események, de csak amúgy Pride & Glorysan. Kellemes kis szám, ami ellen a szomszédoknak se lehet kifogása, de Zakk-hoz képest kicsit túl populáris. A Damage Done keveréke a Yesterday,....és a She Deserves..-nek. A lassú, zongorával kísért zenébe az akusztikus gitár visz némi életet, egyébként ezen a dalon is el lehet szundítani. A Layne-nel az Alice In Chains-es Layne Staley-nek állít emléket. Még a hangját is megpróbálja utánozni, több-kevesebb sikerrel. Az elején kicsit leültetős, belassult, addig a végét zseniálisan zárják, ez a jazzes befolyásoltság nagyot dob a számon. A Woman Don't Cry ismét egy bluesos, szomorkás dal, teljesen lelassulás. A No Other akusztikus gitár kezdése és Zakk hangja is egy újabb Alice In Chains tiszteletadásnak lehetne tekinthető. Egyébként ez is egy lassú, blues-southern dal. A Procol Harum feldolgozás, a Whiter Shade Of Pale is méltó eredetijéhez. De aki arra számít, hogy Zakk a gitárjával adja elő a dalt, annak meglepetést okozhat, hogy ő inkább a zongora elé ült le, és csak a zongora kíséri. A Once More -ban Zakk ismét egy újabb hangját mutatja meg és noha a dal kicsit unalmas is, az akusztikus szóló kárpótol mindenért. Végül a lemezt ismét egy zongorás dal zárja. Itt a gitár kíséri a zongorát, de ellentétben a lemez néhány előző, hasonló dalával, ez érzelmessége és minden lágysága ellenére olyan dal, amit újra és újra szívesen meghallgatunk. Nagyon szólózik ebben is, de még a hangzása is úgy lett keverve a dalnak, hogy azt tompítva a háttérben tartják. Így tökéletes.

Zakk Wylde ismét megmutatta, hogy nem csak nagyszerű gitáros, de szöveg és dalíróként is megállja a helyét, különböző stílusokban is. Minden hátsó gondolat nélkül mondhatjuk, hogy ez a lemez az egy emberközelibb képet mutatott meg róla, amit nem feltétlenül csak másnaposság esetén lehet meghallgatni.


1. Crazy or High
2. Queen of Sorrow
3. Steppin Stone
4. Yesterday, Today, Tomorrow
5. Takillya (Estyabon)
6. Won't Find it Here
7. She Deserves a Free Ride (Val's Song)
8. House of Doom
9. Damage is Done
10. Layne
11. Woman Don't Cry
12. No Other
13. Whiter Shade of Pale
14. Once More
15. Fear