Slipknot - Vol.3.: The Subliminal Verses.

Kiadó: Roadrunner
Terjesztő: Mton
Együttes: Slipknot
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: Adamskij
Pontszám: 10/10
Értékelés: Vigyázat! Robbanásveszély!

Az előző évezred végén jöttek a bohócok, majd láttak és taroltak. A debütáló adrenalin pumpa után sokan gondoltuk úgy, hogy itt az újabb párhónapos sikercsapat, úgyis eltűnik a korai lelkesedés és eltűnnek az emberi elme süllyesztőiben. A felvázolt koreográfia valószínűségét nagyban erősítette a máig jellemzően húsz éves kor alatti rajongótábor (még a Nyugatinál is lehetett kapni Slipknot pólót a már obligát Che Guevara és Fuck You mély filozófiai töltésű ruhadarabok mellett), valamint az Iowa pőre zajmasszája. Páran remélték, hogy a harmadik korongra helyreáll az egyensúly és beérik a kilenc őrült bandája. Mint mindig, most is szkeptikus voltam.

Először nagyon meglepett a lemez. Ez Slipknot? Miután kiderült, tényleg az, itt Corey Taylor énekel (hangja védjegy, hörgéstől üvöltésen át tiszta énekig mindent maximálisan hoz) és a Metallica-t kisegítő Joey Jordison dobol. A furcsamód félakusztikus-elektronikus intro, majd az azt követő három szám már sejtette, itt keményen belerúgnak valagunkba. A The Blister Exists, vagy a cunami erejű Three Nil során egyértelműen kiderül: ezúttal nem agresszomassza, hanem jól felépített és változatos dalokat rögzítettek. Egy barátom szerint a Slipknot a káosz fogalmának egyfajta zenei leképezése - és ez pontosan így van. Vokálgazdag énekrészek és perces blastbeatek tarkítják az ütősökkel támogatott metal riffeket. Nagyon helyes, ezt hiányoltam eddig tőlük. Van egy olyan sejtésem is, hogy a Murderdolls és Stone Sour projektek felszabadították a csapatban rejlő szellemet, sokkal merészebb váltásokat és szélsőségesebb részeket engednek meg maguknak.

A klipes Dualityn is érződik, hogy vegyül a fekete és fehér, szürke és vörös. Kiemelném az erősen Slayer tribute Opium Of The People nótát, a hatalmas gitártekerések óriási húzóerőt fejtenek ki az egyébként is erős dalban. Ami viszont igazán Grammy-díjat érdemelne, az a Vermilion. Ilyen darabot írni művészet és tudás. Azt hiszem, ekkor adtam meg magam a srácoknak, ez a Bauhaus-szerű kezdés és fokozatos felépítés nem rájuk jellemző, de ezek szerint ezt is tudják. A Pulse Of The Maggots apokaliptikus ütemei és riffjei a koncertműsor állandó részévé fogják emelni a szerzeményt.

Az igazi hab a tortán a The Nameless. Szívesen megnézném Patton arcát, mit szól ehhez a kő metal módon bevezetett Beach Boys-t idéző szörfös refrén után érkező diszharmonikus, Fantomas-féle agymenéshez. Ezen felül azok az átvezető részek, amelyek eddig Slipknot-éknál nem játszottak komolyabb szerepet, igazi húzóerővé váltak. A Circle, a Vermilion, Pt.2. akusztikus témái a Stone Sour Bother-jét idézik és vannak ugyanolyan mélyrehatóak, mint az. A záró Danger, Keep Away mintha egy kiadatlan Portishead szuiciditás lenne. Gyönyörű.

Magam is meglepődtem, hogy az ellentétes véleményeket kiváltó lemez mennyire megfogott. Abban biztos vagyok, hogy a Slipknot - félig tudatosan - maga mögött hagyja az első két lemez egyszerűbb zúzásait. Ez a korong kifejezetten bizonyítja, hogy itt a kötelező stílusgyakorlatok mellett merész kísérletezés is folyik. Ennek következtében lehet, hogy csökkeni fog rajongótáboruk, ám örökre beírják magukat a rock-metal történelembe. Meghatározó album egy meghatározó bandától - zarándokoljatok a boltokba!


1. Prelude 3.0
2. The Blister Exists
3. Three Nil
4. Duality
5. Opium Of The People
6. Circle
7. Welcome
8. Vermilion
9. Pulse Of The Maggots
10. Before I Forget
11. Vermillion, Pt.2.
12. The Nameless
13. The Virus Of Life
14. Danger, Keep Away