Platitude - Nine

Kiadó: Scarlet
Együttes: Platitude
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: Scorpio
Pontszám: 8/10
Értékelés: Erős anyag!

A svéd zenekar 1995-ben alakult, de csak 1997-ben jött létre a stabil felállás. Három demó után szerződtette őket az olasz Scarlet Records, és 2002-ben jött ki Secrets Of Life című debütáló albumuk, majd idén az új anyag.

A svédektől már megszokhattuk, hogy hoznak egy bizonyos, tőlük elvárható szintet. Az utóbbi időben nemigen hallottam svéd bandát, amire rá lehetett volna sütni a rossz jelzőt. A Platitude is ezt a sort erősíti. Nem nyújtanak kimagasló teljesítményt, de azért színvonalas produkciót hoztak össze, amelynek a hangzásába se nagyon lehet belekötni. Érdekes ugyanakkor, hogy egyre több olyan bandával akad dolgom, akik olyanok, mint a kaméleon, és egyetlen albumon belül gyökeres átváltozáson tudnak keresztülmenni. És itt most nem arról van szó, hogy nem lehet őket beskatulyázni, mert a zenéjük vegyes stílusú. Azért egy Europe valószínűleg soha nem fog Slayert játszani, egy lemezre legalábbis biztosan nem raknak fel hagyományos felfogásban íródott nótákat és thrash dalokat. Amiről én beszélek, az viszont pontosan erről szól. Élesen elhatárolódó, majdhogynem a két végletet képviselő, szöges ellentétben álló, a műfaji skálán egymástól nagyon messze található dalok követik egymást ugyanazon a korongon. Ami persze be is jöhet az olyan zenehallgatóknak, mint én, akiknek az ízlése tág határok között mozog. Talán még örülnek is, hogy milyen változatos az adott anyag. De aki, hogy a példánál maradjak a Europe-ot szereti, annak nem biztos, hogy a Symphony X, ne adj isten a Slayer is tetszik. A Platitude, ha a Slayer keménységéig nem is merészkedik, de a Symphony X progresszivitását, komplexitását gyakran felidézi, az énekes Erik "Ez" Blomkvist hangja olykor hasonlít is Russel Allen-ére. Aztán következik egy kis heavy rock, AOR ala Europe, bombasztikus vokálokkal, szinti hegyekkel. Ez a kettősség végigkíséri az albumot.

A legdurvább dal az albumnyitó Dark Mind, amelynek a középrészében egy hatalmas riff található. Egyszerűen leszaggatja az egyszeri halandó fejét. Az összetettebb, keményebb vonulathoz tartozik még a Skies Of Xenon, Falling és Starlight is. A többi inkább a lájtosabb irányzatot képviseli. Persze ez utóbbiak között is akadnak nagyszerű nóták.

A zenekar majdnem kitesz egy focicsapatot, hiszen heten vannak, mint a gonoszok. Egyedül azt nem értem, minek két billentyűs. Igaz ez a hangszer meglehetősen domináns szerepet játszik, meglehet egy ember nem tudta volna ellátni a feladatot. Így aztán Andreas Lindahl és Tommie Lundgren együtt töltik be ezt a posztot. Gityósból is kettő van, Dannie Hall és Gustaf Köllerströmremek munkát végeznek. Aki szereti a gitárszólókat, az igazi csemegékre lelhet ezen anyagon. Marcus Höher dobos és Patrik Janson} basszusgitáros szilárdan alapoznak. Összegzésképpen elmondható, hogy jó kis albummal rukkolt elő a Platitude, még ha a stílus nem is túl homogén. Talán keresik a saját hangzásukat, és még nem tudták eldönteni, hogy melyik úton induljanak el.


01. Dark Mind
02. Trust
03. Oblivion
04. Halcyon Days
05. Catch 22
06. Avalon Farewell
07. Skies Of Xenon
08. Falling
09. Aeronautica
10. Endless
11. Starlight