Orphanage - Driven

Kiadó: Nuclear Blast
Terjesztő: HMP
Együttes: Orphanage
Megjelenés éve: 2004
Ajánlja: Adamskij
Pontszám: 8/10
Értékelés: Erős anyag!

Hollandia mindig is a kicsi de furcsa bandák országa volt, van - és remélhetőleg lesz is. Az Orphanage már több, mint 10 éves zenekar, de ennek ellenére nem igazán ismert a magyar rajongók körében. Pedig van mit felmutatniuk: énekelt náluk Martine van Loon, aki a The Gathering-ből érkezett, valamint Sharon Den Adela Within Temptation-ből, az 1997-es Dynamo fesztiválon kórussal és vonósokkal kiegészített, nagyzenekari programot adtak - hol volt ekkor még a Therion ettől, kérem?

Szóval, aki a gothic-doom környékén kapisgál, jó irányban halad. Azonban az Orphanage ennél jóval összetettebb zenét játszik immár ötödik lemezén. Egyrészt náluk már időtlen idők óta megosztott a vokális szerep a női és férfi ének, valamint a hörgés között. Igen, George van Oosthoek kizárólag durva hangjával járul hozzá a produkcióhoz, itt nincs nyálasodás. Rosan van der Aa természetes és könnyed alt hangja nem az a sablon csilingelés, amit Theatre of Tragedy-től kezdve Sarah Jezebel Diváig unalomig csépelve ismerünk.

A tagság eléggé megváltozott mind a kezdetek, mind az előző album, az Inside óta. A hattagú csapat fele kicserélődött, s kilépett az egyik fő alapító Lex Vogelaar is. Ennek következtében a korábban csak szintis Guus Eikens újra felemelte a gitárt, a ritmusszekció és a billentyű mögé pedig új tagok érkeztek. Szerencsére komoly változásról nem kell beszámolnom, az új tagság a régi hagyományokat hűen folytatja, de színesíti is.

És akkor a zenei alapokról még nem is beszéltem. Mintha összeeresztenék az Anathemát a Meshuggah-val, valamint a Mandylion korszakos Gathering-gel, mindezt persze az előbb leírt megosztott vokálokkal. Magyarországon az Ideas játszott ehhez hasonló zenét - viszont az Orphanage sokkal szélsőségesebb az összes általam említett csapatnál. Simán bevállalnak egy másfél-két perces death/thrash zúzda után egy már-már dark rock refrént. Szóval elég bonyolult lenne leírni ezt a zenei világot, ami a gregorián kórusoknál indul és a páratlan ütemű zúzásokkal zárul.

Ellentétben a hasonló felállású gothic zenekarokkal, lerí a produkcióról az élettel teli előadásmód. Az összetett ritmusképletekkel már megkavarják az embert, viszont nem esnek a túlzás és öntömjénezés csapdájába. Sőt, kifejezetten rövid, négy-öt perces dalokban képesek ugyanazt megjeleníteni, amit norvég pályatársaik nyolc perc alatt sem. Aki kétkedne a dalok minőségében, hallgasson csak bele néhányba - nagyon nagy munka fekszik mindegyikben. Mégis úgy érzem, a 14 tétel kicsit sok, rövidebb játékidővel nagyobbat ütne zenéjük.

A Black Magic Mirror való az Orphanage-hez még nem szokott füleknek, ez már szinte sláger. A szintetizátor dallama egyrészt az utóbbi évek egyik legjobb témája, másrészt van helye a kibontakozásra, mert a gitár inkább csak alapoz a dobbal és a basszusgitárral együtt. Jut eszembe, a biztos játék mellett szólót ne keressünk a lemezen, ez a zene egyértelműen csapatmunka. A Truth or Lies verzerésze viszont ugyanolyan zseniális, mint amennyire egyszerű. Nagy kedvencem még az In Slavery és a záró Ender's Game. Az utolsó nóta monumentalitása és egyben egyszerűsége felteszi a pontot az i-re.

Sajnos van még egy pont, ahol kellő kiadói segítséggel többet ért volna el a csapat. A megszólalásról van szó. Ez is nagyon jó, de a részben önálló stúdiómunka helyett a Nuclear Blast igazán megtehette volna, hogy kifizeti ugyanazt a stúdióidőt és technikát, amit egy Orphanage-hez képest tehetségtelen és ötlettelen Therion-nak és Nightwish-nek gondolkodás nélkül letesznek az asztalra.


1. The Sign
2. Black Magic Mirror
3. Cold
4. Prophecies Of Fire
5. Dead Ground
6. My Master's Master
7. Back Gate
8. In Slavery
9. Truth or Lies
10. Driven
11. Infinity
12. Addiction
13. Beyond The Fall
14. Ender's Game