Arcturus - La Masquerade Infernale

Kiadó: Misanthropy Records
Együttes: Arcturus
Megjelenés éve: 1997
Ajánlja: Adamskij
Értékelés: Alapmű

A múlt évtized feléig nagyon úgy tűnt, hogy a főleg norvég csapatok által zászlóra tűzött black metal mozgalom megmarad egy szűk réteg zenéjének. Bár az akkoriban közismert bandák elsősorban szélsőséges, gitárorientált zenéjükkel és kíméletlen vokalistáikkal toborozták híveiket, lehetett hallani olyan csapatról is, ahol a szintetizátor uralja a terepet. Aztán az első, billentyűt is tartalmazó lemezek után (gondolok itt az Emperor In The Nightside Eclipse, valamint a Samael Ceremony Of Opposites alkotására) szinte a semmiből lépett elő az addig kevesek által ismert Arcturus az Aspera Hiems Symfonia lemezével. Jött, látott és győzött - azóta se született előremutatóbb anyag az ún. szimfonikus black metalban.

Az addig ismeretlen név mögött kisebb fajta szupercsapat, mondhatni norvég Dream Team állt. Mindannyian emblematikus figurái a norvég színtérnek: Hellhammer a dobok, Garm a mikrofon mögött, Sverd - akihez fogható billentyűs kevés van egész Európában. Érdekes tény, hogy a csapatban sorra váltották egymást a gitárosok, játszott itt a korai időkben Samoth, majd a ma már a Winds-ből ismert Carl August Tidemann. A kritika tárgyát képező albumon már Knut M. Valle ragadott lantot - avagy gitárt. Azonban ha valaki veszi a fáradtságot és utánanéz a társulat rögös történetének és kapcsolatainak, kiderül, hogy jóformán minden híresebb norvég zenekarral találunk összekötő kapcsot.

Az együttes történetének két kulcsfigurája Kristoffer Rygg, vagyis Garm és Steinar Sverd Johnsen. Sverd máig az Arcturus fő zenei agya, szinte az összes dal és téma alapötlete tőle származik. Nem véletlen tehát, hogy a korai időkben nehezen találtak stabil gitárnyűvőt, hiszen a szintetizátor komoly gerincét képezi az Arcturus szerzeményeinek. Garm egyéniségét nem részletezném most - ahhoz kétség sem férhet, hogy kivételes elmével és hanggal áldotta meg a sors. Mind tiszta, mind durva énekhangja etalon, számtalan lemezen vendégként szerepelt. Zenéhez való viszonya, zenei tehetsége azonban hangi adottságait is messze felülmúlja. Ez saját csapatában, az Ulver-ben ötlik szembe leginkább. Garm abban is úttörő volt, hogy elsőként honosította meg (black) metal körökben az elektronikus zenei elemeket (lásd a The Chaos Path dal végét) - így az ajánló tárgyát képező lemez remixeit tartalmazó Disguised Masters is evidens bizonyíték arra, hogy Garm nem stílusokban, nem hangszerekben, sokkal inkább hanghatásokban és meglepő fordulatokban gondolkozik.

Az előbb felvázolt társaság előtt 1997-ben komoly feladat állt: a szinte tökéletes Aspera album után új utakat keresve kellett előre lépni. Kevesen tudják talán, hogy Garm is szüneteltette tagságát ekkor a zenekarban, mi több, ekkor került képbe Simen Hestnaes is. Tovább nehezítette a helyzetet August kilépése (fontosabbnak tartotta gitárkonzervatóriumba nyert felvételét - utólag ítélve helyesen döntött). Mindenesetre Sverd első ötletei után rendezték soraikat, s Garm magával hozta az Ulver-ből ismert Skollt és Vallét. A billentyű meghatározó volta miatt használt vékony gitársound, és állandó dallamokkal, szólókkal tarkított játék azóta is védjegy. Simen másodénekes poszton szerepeltetése pedig a metal történetében páratlan vokalista duó létrejöttét eredményezte.

El kell ismerjem, nagy hévvel ragadtam tollat eme mű ismertetése céljából, de kissé céltalannak látom az album leírását. Annyira elementáris erejű, szokatlan, mégis ösztönös muzsika, hogy nehéz szavakba önteni eredetiségét. A La Masquerade Infernale nagy lépést tett a metalon kívüli műfajok integrálása felé. Musicaltől, vonósnégyestől kezdve drum'n'bass betétig minden előfordul a háromnegyed órás, nyolc számos anyagon. A roppant változatosságot jól egyensúlyozza a zenei és hangulati egység - ez főleg Sverd érdeme. Kihasználja a billentyű mindent betöltő hangszíneit, szinte már gitárriffeket játszik, csak épp nagyzenekari hangszereléssel párosítja azt. Valle érezhetően már a kész alaptémák megírása után érkezett, viszont zseniális tekerésekkel és eltalált trükkjeivel bemutatja, mestere hangszerének. A La Masquerade kitűnő bizonyíték arra, hogy egy zene súlya nem feltétlen a gitársávok mennyiségétől, vagy a vokál durvaságától függ.

Nehéz dalokat kiemelnem, mert a korong minden perce kötelező alapmű. És nem kizárólag black metal körökben: gyakorlatilag klasszikus zenei rajongóktól kezdve death metal fanatikusokig mindenki találhat számára kedves perceket. A számos vendégzenész még jobban hangsúlyozza az anyag karneváli sokszínűségét. Címe nagyon találó - az eredeti ötlettel, a Le Satanist-tal szemben sikerült egységet képeznie a zenei produktummal.

Elsőként a Master of Disguise csendül fel. Fura zajok után csapnak a húrok közé, s a tekervényes verzerész után egyből a duett-szerű kántált refrénben találjuk magunkat. Ha eddig nem értékelte volna valaki a funk-ban használt akusztikus gitártémákat, itt egyből szembesülhet egy merőben eltérő felhasználási móddal. A szerzemények közül a sokak által kedvelt, instrumentális bevezetővel felvezetett, majd igazán progresszív-barokk szólókkal tűzdelt Ad Astra a zenekar mottója is lehetne. A már említett The Chaos Path pedig olyan természetességgel vált a nyitó prog-doom témából a cirkuszi jellegű verzébe, ami mind a mai napig páratlan. Bár Hellhammer teljesítménye teljes életművét tekintve ezen a kiadványon az egyik legmeggyőzőbb, még őt is sikerült megnyerni az ötletnek - vagyis hogy elsőként metal lemezen az élő dobot vágás nélkül dobgép, sőt, az akkor még csírájában létező drum'n'bass alapritmus váltsa fel. Jan Axel dobmunkájának csúcspontja azonban a kromatikus modulációkra épülő, himnikus Alone. Igazi koncertnóta - persze arcturusi csavarral. A metal-musical The Throne of Tragedy és Painting my Horror felteszi a koronát, innen azt gondolná az ember, hogy nincs feljebb. Még akusztikus és gitármentes témákban is verhetetlenek. A záró Of Nails and Sinners után - azt hiszem, ezt mondhatom többes számban - sokunkban megfordult a gondolat, hogy most kell letenni a hangszert, ezek után nem lehet mit hozzátenni. Állak a padlón, csúsznak a térdek, imára kulcsolódnak a kezek, fohász rebeg a receptért.

Ennyi is elég lenne az alapműi státusz elnyeréséért. Azonban az Arcturus szövegvilágát tekintve is kenterbe verte a kortársakat. Természetesen, akit nem érdekel a dalok mögött meghúzódó, igazán alaposan felépített filozófiai mondanivaló, ne vegye elő a szövegkönyvet. Mégis azt tanácsolnám, szánjon rá mindenki legalább pár napot. Ez a kirkegaard-i, illetve nietzsche-i esszencia gyorsan földhöz rántja az embert. Ezek után már érthető az anyag első címének ötlete. Mostanában százával jelennek meg az összecsapott szövegű fércművek - jelenteném, másképp is lehet. Igenis oda kell figyelni a zene és szöveg egységére. Ezt tetézi a körítés - a fotómontázsok, az összefonódó karok - mind-mind megannyi apró szikra. Az már külön művészet, ha az alkotó képes úgy ötvözni művészi ágakat, hogy ezzel valami gyökeresen újat teremtsen.

Az északi égbolt legfényesebb csillaga az Arcturus. Fényévekre tőlünk, fényévekre a többitől.

Lejátszás kezdetekor mindenképp tekerjétek vissza a CD-t. Secret audio information can be found if sought...


1. Master of Disguise
2. Ad Astra
3. The Chaos Path
4. La Masquerade Infernale
5. Alone
6. The Throne of Tragedy
7. Painting my Horror
8. Of Nails and Sinners