A Draconian új albuma a tökéletes bizonyíték arra, hogy egy híres producer és egy stúdió nem elegendő ahhoz, hogy megváltson egy unalmas anyagot. Mindez nem ütne annyira szíven, ha nem pont egy olyan színvonalas csapatról lenne szó, mint a svéd esetenként goth hatásokat is magán viselő doom/death-ben utazó hatos. Na, de miért is keseredtem el ennyire?

Két év elteltével ismét megérkezett a Bleeding Through nevű expressz járat, hogy bemutathassa aktuális, szimfonikus black metal elemekkel átszőtt metalcore durvulatát. Az utóbbi pár évben igencsak felemás megítélésű banda egy ideje már egyre kevesebb embert képes megmozgatni, pedig emlékeim szerint a 2003-as, áttörést jelentő This Is Love, This Is Murderous tájékán nagy reménységnek számítottak a nívós, külföldi szaksajtóban is. Mi a fene történt hát azóta, hogy albumról-albumra csökken a feléjük mutatott érdeklődés? A megfejtés egyszerűen annyi, hogy 2006 környékén, a The Truth kiadását követően elfogyott a kraft, amit még most, 2012-ben sem sikerült visszaszerezniük.

Az utóbbi időben nem mondhatnám, hogy rajta tartottam volna a szemem a Jungle Rot nevű Wisconsini death metal bandán, így amikor aktuális volt, elkerülte a figyelmemet, hogy két évvel a What Horror’s Await után tavaly júniusban megjelent az új lemez, a Kill On Command.

2012 számos nagy megjelenéssel kecsegtet még, de a fene se gondolta volna, hogy az első nagyobb meglepetést az Aborted szállítja majd, mégpedig rögtön az év elején. Nem mintha eddig nem tartottam volna nagyra a belga death/grind csapat munkásságát, de új albumuk valahogy mégis a semmiből került elő, majd robbantott óriásit. A Global Flatline hallatán felköthetik a gatyeszt a lemezkiadás előtt álló, nagy extrém metal alakulatok, mert ezt a teljesítményt idén nem lesz egyszerű überelni.

A technikás death metal rajongói most jól hegyezzék a fülüket! A hazai Sin Of God Satan Embryora keresztelt EP-je felér egy pusztító erejű hurrikán rombolásával! A bandát 2004-ben alapították a Páll testvérek: Gábor (ének), Tamás (basszusgitár) és László (gitár). Jó magyar szokás szerint ezt a csapatot sem kerülték el a tagcserék, de szerencsére 2009 környékre stabilizálódott a felállás, és a Páll Gáborból, Páll Lászlóból, Kálnay Attila basszerből és Botyánszki Balázs dobosból álló horda 2010 telén megszállta a gyulai No Silence stúdiót, hogy két demo után felvegyék az első EP-jüket. Meg kell mondanom, a srácok egy bivalyerős anyagot tettek le az asztalra.

Nyolc évet váratott magára a norvég Einherjer, hogy - nagy sikerű, Blot című nagylemezük után, tartván egy „feloszlásnyi-újjáalakulásnyi-turnézásnyi” szünetet - 2011 végén kiadhassák visszatérő albumukat, a Norrønt. Hosszú volt a várakozás, sokat dolgoztak az albumon, de egy picit még így is lehet, hogy mégis elkapkodták.

Komolyan mondom, ebben az életben már semmi sem biztos. Itt van például a Biohazard esete. Nem hinném, hogy bárki mást várna ezektől a – finoman szólva – nem épp űrhajómérnök fickóktól, mint metalos hangzású, zsigeri NYHC zúzdát, amire ész nélkül lehet mosholni, illetve a középtempós részeknél páros lábbal szökdécselni. Nos, nem feltétlenül ez történt.

Decemberben ismét egy olyan anyag került hozzám, amelytől a külsőségei alapján előre viszolyogtam. Elég volt egyszer rápillantanom a tipikusan sabloncore-os borítóra, no meg a banda nevére, hogy azonnali elnapolást terjesszek elő az anyag meghallgatását illetően. Tudom, ilyen téren eléggé előítéletes vagyok, valamint gyorsan meg szoktam bélyegezni bizonyos együtteseket, de most komolyan: hányan hallgatnátok bele ebbe a kiadványba, valamint a csapat munkásságába csak a nevet és borítót látván? Az én esetemben nem volt kérdés, hogy mit is kell tennem a CD-vel, így rá is böktem a lejátszó start gombjára, majd pedig nagy megrökönyödésemre lelkes bólogatásban törtem ki.

A Periphery mellett talán a Vildhjarta a modern matekos vonulat egyik legfelkapottabb neve. Ennek jogosságáról persze órákig lehetne vitatkozni, mert tény, hogy vannak ám a stílus berkein belül sokkal rátermettebb alakulatok, mint eme két említett banda, de a minőség és a népszerűség nem mindig jár kéz a kézben ugyebár. Misha Mansoor agyszüleménye esetében még magyarázható ez a fajta hype azzal, hogy gyakorlatilag az ő projectjének nevével forrt egybe a djent szócska. Arról viszont halvány lila gőzöm nincs, hogy a svédek első nagylemeze miért vált 2011 egyik legvártabb albumává.

Azok számára, akik mélyre hatóan foglalkoznak a metal zene univerzumával, az egyik legnehezebb talány az lehet, hogy vajon melyik nemzet adta a világnak a legkiválóbb zenekarokat. Persze anélkül is lehet teljes életet élni, hogy az ember ilyen és effajta kérdésekkel foglalkozna. Mégis érdekes és izgalmas dolog egymással szembeállítani a legmeghatározóbb formációkat nemzetiség szerint, és összevetni a fémzene alakulására tett hatásuk volumenét. Minden bizonnyal mindenkinek van pár tuti tippje, kik járnak az élen ebben a kérdésben, de az bizonyos, hogy Norvégia is köztük van.

Egy jó ideje észrevehető, hogy a kemény zenék egyfajta „post” időszakukat élik. Az ezredforduló derekán kifejezetten burjánzásnak indult ennek a mozgalomnak a post rock nevezetű ága, amely szerintem van olyan túljátszott és időnként irritáló, mint mondjuk a különféle ’core vackok. A műfaj amúgy tele van szuper előadókkal és zenekarokkal, de a Battle Of Britain Memorial bemutatkozása alapján nem mondhatnám, hogy nagy reménységgel gyarapodott volna a színtér.

Az izraeli Orphaned Land vezetésével – akik tavaly egy elképesztően színvonalas DVD-t készítettek – egy különleges mozgalom vette kezdetét, amely a tavalyi év talán legjelentősebb zenei eseményének is tekinthető. A progresszív folk fémzene pionírjának kikiáltott formáció néhány hasonló felfogásban alkotó társát maga köré gyűjtve levezényelte a történelem első oriental metal turnéját, amelynek hazai állomása is volt. A résztvevők közt találtuk a Pagan’s Mind mellett 2011 másik legkiemelkedőbb prog power anyagát leszállító, tunéziai Myrath-ot, valamint a párizsi illetőségű Arkant, akik tavaly szintén jelentkeztek friss kiadvánnyal, a Salam című sorlemezzel.

Mivel már nem számít újdonságnak ez a lemez, meg amúgy is többször szóba került már újságunk hasábjain, ráadásul még a címéből is kiderül, nyilván nem mondok újat, hogy az idén huszonhatodik évébe lépett Sick Of It All tavaly e kiadvánnyal ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. A XXV Nonstop, mint köztudott, 20 régi SOIA dalt tartalmaz 35 percben, melyeket újra felvettek Tue Madsen mester segítségével.

Bár már csak pár hét van, míg megjelenik a holland The 11th Hour új lemeze, mindenképpen ildomos pár sorban megemlékezni a három évvel ezelőtti debütről, a Burden Of Griefről. A többek között a Gorefestből, a Demiurgból és az Ayreonból is ismert Ed Warby által 2008-ban elindított project olyan föld alá taszító doom/death metalt csinál, hogy azt tanítani kéne.

Mi jut eszünkbe, ha valaki megemlíti Olaszországot? A spagetti és a pizza, a finom borok, a foci, a napsütötte tengerpartok, Bud Spencer, Cézár és megannyi remek zenekar: a Bulldozer, a Lacuna Coil, az ős-Rhapsody, a Necrodeath, és még sorolhatnám. Egy 1993 óta működő itáliai banda, az Essenza is szeretné megszerezni a fémzenék császári babérkoszorúját. A kezdeti bluesos, hard rockos idők óta egyre inkább a hagyományos heavy metal hangzás felé orientálódnak, és a világsiker érdekében még az anyanyelvükön írt szövegeket is angolra cserélték. A 2009-es, erősen giccsesen csengő Devil’s Breath című albumuk első végighallgatása után azonban tudtam, hogy lenne néhány keresetlen szavam a BigMud Records munkatársaihoz, amiért ilyen kutyaütő gárdával lopják a headbangerek drága idejét, és verejtékkel megkeresett pénzét.

A felületes lenyúlásnál nincs rosszabb és idegesítőbb dolog egy hallgató számára. Ennél kategóriákkal jobb érzés egy olyan csapat munkáját berakni a lejátszóba, amely egyrészt a teljes zenei palettáról kimagasló példaképekkel rendelkezik, másrészt érezhetően igyekszik minél változatosabban, arcátlan plagizálás nélkül dolgozni saját dalain. Ilyen formációt dicsérhetünk a 2007-ben alakult Synthetic Waterfallban is, akik nevet valamint legújabb kiadványuknak címet egyaránt ritka szerencsétlenül választottak. Az Inside The Different remek példa arra, hogy átlagos technikai felkészültséggel is lehet kifinomultan prezentálni a legnagyobb kedvencek munkásságának elegyét.

Az Army Rising a legjobb dolog, ami valaha Írországból származott – írja a promo CD-t kísérő rövid bemutató szöveg a bandáról. Hát azt kell, hogy mondjam, hogy ez nem jött be. Nem csak, hogy nem a legjobb dolog, ami a „zöld szigetről” származik, de még csak nem is említeném egy lapon az onnan érkező egyéb kiválóságokkal, mint a Primordial vagy a Meal Mórdha, esetleg a Mourning Beloveth.

Gondolom, a kedves olvasókat nem lepi meg az a kijelentésem, hogy szerény véleményem szerint a heavy metal alfája és ómegája a Judas Priest Painkiller című albuma. Rob Halford és legendás csapata is tisztában volt azzal a ténnyel, hogy ennél nagyobb durranásra aligha lesznek képesek. A talpig bőrbe és szegecsekbe öltözött frontember szembenézett a valósággal, és rájött, hogy a régi harcostársai nem lesznek képesek megtenni azt a szükséges lépést, amellyel fel tudnák venni a versenyt az olyan új generációs metal sztárcsapatokkal, mint például a Pantera. Egy közös turné során a Metal God igencsak összebarátkozott Dimebaggel és kollégáival. A fiatal titánok bogarat ültettek Rob fülébe, aki eldöntötte, hogy a klasszikus heavy metal helyett valami modernebbet, súlyosabbat akar játszani. Mindenki legnagyobb megdöbbenésére kilépett a legendás zenekarából, hogy megalapítsa a Fight nevű projectet, amely a groove/thrash muzsikákat tűzte a zászlajára. Az igazi nagy meglepetés azonban csak ezután következett.

Ha nem is több évtizede, de jó ideje bújom már a legizgalmasabb zenei műfaj, a metal világát. Hosszas kalandozásaim eredményeképp – többek között – arra jutottam, hogy a legmeghatározóbb, legnélkülözhetetlenebb zenekarok Angliából, az Egyesült Államokból, valamint a Skandináv-félszigetről, elsősorban Svédországból (na jó, Norvégiával holtversenyben) járultak a nagyközönség elé. Emellett fontos, időbeni tény, hogy olyan horderejű és tartalmas, globális szintű változások soha korábban nem jelentkeztek a zenében, mint az 1980-as években (Anglia és USA), valamint a ’90-es évek első felében (Skandinávia), s minden bizonnyal belátható időn belül nem is fognak. Az utóbb említett, kék-sárga lobogós nemzet fiai hasonló vehemenciával, ugyanakkor még több durvulással és nagyságrendekkel rétegzettebb érzelmi tartalommal tárták Európa, majd az egész földgolyó elé az Amerikából elindult death metal saját habitusukra átszabott formáját. Ahogy a thrash-nek Bay Area, úgy a skandináv halálfémnek Göteborg (volt) a fellegvára. Az USA-beli térségnek is megvoltak a maga vezető formációi, mint ahogy a svéd színtérnek is. Mint azt bizonyára mindnyájan tudjuk, kizárólag az At The Gates, az In Flames és a Dark Tranquillity triumvirátusa az, ami egy lapon említhető azzal a gyönyörűséges meghatározással, hogy dallamos death metal. Az, hogy ki az abszolút királya a műfajnak, azt így, bő két évtized távlatából, mindenki tisztán láthatja: az a csapat, amely 1997-ben kiadta a The Mind’s I című mesterművet.

A ’90-es évek közepe táján járunk. Lassan nagykorú leszek, és az akkori, konzervatív haveri körömben – persze magam is imádom a metalt, de gyerekesnek és butácskának tartom, ha valaki semmi mást nem hallgat meg – nem egyszer hallom, hogy elment az eszem az új hülyeségem miatt. Én viszont már képtelen vagyok hátat fordítani egy általam akkor megismert és megkedvelt zenei stílustól. Igen, nagyjából én is a divat által – mert akkortájt tényleg ez volt az underground trend – szerettem meg a hardcore-t, mely műfajból az általam hallott egyik legelső album volt a mesteri Scratch The Surface.