Először azt hittem, eltévedt egy CD, amikor kezembe vettem a miskolci illetőségű Raze To The Ground új korongját. A borító alapján – úgy vélem, érthetően - egy glam rock lemeznek hittem az ezzel egyébként ellentmondóan súlyos és kemény zenét tartalmazó hangzót. Fura választás egy önmagát modern-metal –t játszónak nevező hordának egy pink-lila női arc, mint borító (aminek a belseje egyébként határozottan jól sikerült), de ez persze a zene milyenségét nem befolyásolja.

Az ámulatba ejtően elmeroggyant nevet választó Arsonists Get All The Girls-szel első ízben még előző - sorban a második -, The Game Of Life című albumuk kapcsán találkoztam össze. Ugyan nem váltak kedvenceimmé, mégis érdekesnek és szórakoztatónak találtam azt az irányított, sokrétű káoszt, amellyel magas hatásfokon terrorizálják a gyengébb idegzetűeket. Ők maguk mindezt az experimentális, a death metal és a hardcore jelzőkkel illetik, melynek megítélése erősen szubjektív lehet (mivel többé-kevésbé akár a deathcore is fedné a valóságot); mindenesetre elég nyakatekert muzsikáról van szó a maga nemében.

A Demonica egy újabb banda óriási nevekkel. A csapat főnökét, Hank Shermannt remélhetőleg teljesen fölösleges bemutatni, hisz aki a kultikus Mercyful Fate gitárosa volt, az nem lehet ismeretlen az underground metal világában. A két másik nagyágyú pedig Craig Locicero gitáros és Mark Hernandez dobos, akik sok helyen, de leginkább a Forbiddenben szereztek maguknak nevet. A többiek pedig a kevésbé ismert Klaus Hyr énekes, valamint Marc Grabowski bőgős lettek.

Az olasz Infernal Angels eleddig kimaradt az életemből. A négytagú black metal formáció még 2002-ben alakult az olaszországi Potenza-ban, és 2009-is összesen hat anyaggal büszkélkedhetnek. Ebből három demo, egy EP és két nagylemez, melyek közül értelemszerűen az utóbbi képezi jelen kritikám tárgyát.

Mindig némi elfogultsággal veszem a kezembe kis hazánk fiainak/lányainak munkásságát: számtalanszor találkozhattunk már minőségi lemezekkel, amik bátran megállnák a helyüket párszáz kilométerrel arrébb is. A Plastic Bitch 2009-es korongját hallgatva ezt hol érzem, hol nem.

Az új évezred elején csak úgy pezsgett a hazai metal élet. Rengeteg „rég elfeledett” stílus kapott új erőre, legyen szó power/heavy metalról, vagy a progresszív irányzatokról. A tucatnyi lelkes zenekarból csak néhányan maradtak meg, a legtöbben más néven működtek tovább, rosszabb esetben a feledés homályába vesztek. Ebben a cikkben a poraiból főnixmadárként feléledt, pécsi Perfect Symmetry visszatérő korongjáról lesz szó. Lassan már azt hittem, hogy soha többé nem fogunk tőlük hallani egy második lemezt, hiszen a The Human Machine és a Szabad Akarat között majd egy évtizednyi szakadék tátong.

Richard Christy-t ugyebár senkinek se kell bemutatni, hisz a ’90-es években két hihetetlenül császár (Death/Control Denied), majd az új évezredben egy középszerű bandában (Iced Earth) kalapált össze lélegzetelállító dolgokat. A főállású tréfarépa most gondolt egyet, és felhívta a fenti csapatokban megismert haverokat, vagyis a káprázatosan játszó Steve DiGiorgio bőgőst, valamint a kezdőnek szintén nem mondható Ripper énekest. Én egy ilyen társaságba gitárosnak is bevettem volna valami nagy nevet (de jó is lett volna valami laza kis James Murphy, vagy Jeff Loomis…), de végül egy full ismeretlen arc (mármint zenészként, mert producerként távolról sem az) lett a bárd, nevezetesen Jason Suecof.

A 2007-ben alakult Watch Me Bleed első lemeze 2009-ben jött ki Souldrinker – roppantul elmés – címmel. A gyalulásra kihegyezett album a lehető legprofánabb, leginkább őszinte módon nem szól másról, mint az eszetlen döngölésről, s ehhez a német zenekar számos stílus jegyét ölti magára a lehető legnagyobb örömmel.

Már itt a cikk elején szeretném leszögezni, hogy az Overkill mindig is a kedvenceim közé tartozott. Nehéz elfogulatlanul írni egy olyan zenekarról, aminek olyan lemezeket köszönhetünk, mint a Feel The Fire, a Taking Over, vagy éppenséggel a The Years Of Decay. Sohasem merészkedtek „veszélyes vizekre”, de mindig megbízhatóan hozták azt a színvonalat, amit a speed/thrash metal fénykorában is képviseltek. Igaz, ami igaz, az utóbbi egy-két lemez nem volt valami nagy durranás, de azok is „okés” anyagok voltak. A csapat 30 éves fennállását viszont sejteni lehetett, hogy nem egy „átlagos” albummal akarják ünnepelni. Gondolom nem lövöm le a poént azzal, ha elárulom, hogy az utóbbi évek legjobb Overkill CD-je készült el!

Ismét egy Powerage kiadvány került a kezembe a lemezkupacból. Két dolog könnyedén megállapítható erről az istállóról már rövid ismeretség után is. Az egyik, hogy promóciós tevékenységük naprakészsége hagy maga után némi kívánnivalót, ugyanis ezt a korongot is több mint egy évvel a megjelenés után sikerült birtokba vennem. A másik, hogy mindettől függetlenül katalógusukat igen körültekintően állították össze a hard rock berkein belül: szerződtetett bandáik szinte kivétel nélkül minőségi lemezekkel szolgálnak. Felhozataluk egyértelmű csúcsát pedig a 2000-ben alakult, walesi Lethargy jelenti.

Mindenki örömére ismételten itt vannak a solymári keménylegények, és megint megmutatják, hogy kik is a szürke paneldzsungelek legállatabb királyai. Lehet, hogy a műmájer magyar rapperek könnyebben szavakba foglalják, mit is jelent egy lakótelepen élni, az MWS zenekar muzsikája mégis sokkalta élvezetesebb: egyszerre árad belőle a házak aljában található kocsmák bulihangulata és az efféle késdobálókban kialakuló verekedések ereje.

Két évvel a 2007-es Rom 5:12 után végre új lemezzel rukkolt elő a svéd Marduk. Már az említett anyag is nagy sikert aratott, így minden esély megvolt rá, hogy a tavaly napvilágot látott Wormwood-dal is elégedettek legyünk.

Tavaly új albummal jelentkezett a debil thrash élcsapata, a Municipal Waste. Nem mondom, hogy nagy rajongója vagyok a Fürgerókánál (R.I.P.) is durvább arcokból álló, Virginia-i csapatnak, de előző korongjuk, a The Art Of Partying annak idején egész korrekt volt, sőt azóta is elő-előveszem néha azt az anyagot, kiváltképp ha valami gyors, butácska agresszióra vágyom.

A lengyel Acid Drinkers egy közel huszonnégy éves múlttal rendelkező thrash metal zenekar, amelynek eleddig egyetlen anyagához sem volt szerencsém. Ám meg kell jegyeznem, hogy bármennyire is ismeretlenek előttem ők, pontosan annyira megfáradt és ötlettelen, mégis gyilkos zenét játszanak (legalábbis számomra), mint a csapattal közel egyidős bandák bármelyike – csak éppen recenziónk tárgya nem volt és nem is lesz soha világhírű a Slayerrel ellentétben, és éppenséggel nem azért, mert Araya-ék öt évvel hamarabb alakultak.

Az épp harmadik szólóalbumát kiadó Ihsahn-t elméletileg fölösleges bemutatni, mivel egyrészt már az első kettőről is írtunk, másrészt a Mester munkásságának ismerete ugyebár az alapvető műveltséghez hozzátartozik. Valószínű egy jobbfajta gimibe már fel se vennék azt, aki ne ismerné például a nagyszerű Emperor lemezeket, vagy a 2006-os mesterművet, de még az előző korong, vagy a Peccatum anyagok se voltak fércmunkák. Ellenben bármekkora ember is ő, ez még nem szükségszerűen jelenti azt, hogy akkora sznob legyek, hogy mindent istenítsek, amire rá van írva a nevét adó hat betű.

A svéd IXXI-vel nem az első találkozásom, ugyanis talán tavaly, vagy tavalyelőtt sikerült megszereznem előző lemezüket, az Assorted Armament-et, melyet akkoriban kimondottan jónak találtam. Ez a lelkes, három tagot számláló formáció ugyan csak 2006-ban alakult meg, 2009-es, Elect Darkness című albumuk máris a harmadik a sorban, ami azért nem rossz teljesítmény.

Az Innocent Rosie debütalbuma egyszerűen tarolt nálam. Ez a svéd (!) csapat olyan intenzitással, és roppant hangulatosan nyomja a tipikusan amcsi glam rockot, hogy az egyszerűen vérlázító, méghozzá a lehető legjobb értelemben. Viszonylag ritkán kapok ilyen stílusú lemezeket, és ha mégis összehoz a sors eggyel, több, mint valószínű, hogy az adott korong nem lesz a kedvencem, mert bár ez a zene sokkal kevésbé szól pokolian technikás zenészekről és aranytorkú énekesekről, ha a csapat tagjai nem tudják hozni a stílussal járó feelinget, akkor halott az ügy.

A történelem folyton ismétli önmagát. Ez nem feltétlenül jó dolog. Rengeteg banda próbált visszatérni a köztudatba, hogy azután újra a feledés homályába vesszenek. Csúnyán megbuktak a visszatérési kísérletei olyan thrash zenekaroknak, mint a Nuclear Assault vagy az Assassin. Viszont vannak olyan csapatok, amelyeknek csak jóval fiatalkoruk után érkezik el az „idejük”. Ami nem adatott meg a múltban, az megvalósul a jelenben. A Heathen türelmesen várt és várt. Megérte, amit ezt a káosz evolúciója során tökéletes fenevaddá fejlődött thrash metal szörnyeteg bizonyít! Magyarul fogalmazva: a méltatlanul elfeledett amerikai gárda egy fantasztikus lemezt hozott össze.

Sosem szerettem igazán a finn földről érkező metal muzsikákat, valahogy nem tudtam olyan lelkes lenni, mint oly sokan mások. Való igaz, hogy az ezer tó országából nap, mint nap ezernyi zenekar szabadította és szabadítja rá a világra hangszeres tudományát, de egy-két kivételtől eltekintve kevés banda van, amelyik tetszene is (nagy hirtelenjében csak a Callisto és a Locomotora jutnak eszembe). Nos, a Sotahuuto sem tartozik bele ebbe a szűk rétegbe.

Bár nem éppen a legfrissebb zenei darabról van szó, ráadásul ha nem tévedek hatalmasat, már mindenkinek megvan, aki bármilyen módon is kötődik a zenekarhoz, mégis úgy vélem, hogy érdemes bemutatni ezt a kellemes, ingyenesen elérhető meglepetést.