Nos, úgy gondolom, hogy a kaliforniai Deftones-t teljesen felesleges igazán részletekbe menően bemutatnom, hiszen aki kicsit is képben van a metal zene világában, az biztosan kellett, hogy halljon már róluk valamilyen formában. A gyengébbek kedvéért annyit azért elmondanék, hogy 1995-ös, Adrenaline című debütáló lemezükkel azonnal berobbantak a tengerentúli köztudatba, és jobb híján hozzá is csapták Őket az éppen felvirágzó nu metal vonulathoz, amelyből mindig is jócskán kilógtak. Későbbi korongjaik egyedi és összetéveszthetetlen muzikális koncepciójának köszönhetően azonban végleg kiléptek ebből a skatulyából. Míg a velük (is) azonosított szcéna legtöbb csapata észrevétlenül felszívódott, valamint – színtérnél maradva – az éllovas Korn és a Limp Bizkit is csak saját hírneve egyre erőteljesebb sárba tiprására képes az utóbbi időben, Ők köszönik szépen, 2010-ben is élnek, virulnak, és ami a legfontosabb: továbbra is kiemelkedő, minőségi muzsikát készítenek.

A 2009-ben alakult, szegedi Slaughter At The Engagement Party (te jó ég…) idén, február 19-én jelentette meg szerzői kiadásban ötdalos bemutatkozó EP-jét I Killed Everyone, Will You Marry Me? (te jó ég…) címmel. A banda egyébként többek között Over Promises, ex-Forgiveness Denied és ex-Flood Has Come tagokat tömörít magában, tehát a srácok nem tavaly vettek életükben először hangszert a kezükbe.

Előttem hatalmas, égbenyúló, erőtől duzzadó, zord fenyvesek, ameddig csak a szem ellát. A Nap tétován, szinte bujkálva tekint végig a mélabús, szendergő tájon, miközben szüntelen azon áhítozik, hogy a horizont harmóniát hordozó ölelésében rátaláljon önmagára; hogy legyőzze a fjordok kérlelhetetlen kecsességének hatására rátelepedett rút bizonytalanságát. A lágyan lengedező, hűvös szellő réveteg, de mindennél beszédesebb, emelkedett némasággal fátyolozza be az étert. Egyszerre azonban aljasul, orvul döfi lelken a megtestesült idillt néhány, a szürke homályból előszűrődő, émelyítően otromba nesz. Az erdő mélyéről riadt és tanácstalan lemming- és mókuscsapat ront ki, ijedten verdeső, fesztelenségüktől óvatlanul megfosztott siketfajdok kapkodó kíséretében. A hangfoszlányok lassacskán tébolyult kurjongatássá és vehemens csörtetéssé erősödnek, mígnem két, bohókásan botladozó, panda mintázatúra mázolt jávorszarvas – Matias és Magnus – körvonalai rajzolódnak ki az egyre zaklatottabbá váló környezetből. Roskadozó hátukon mámoros tekintetű, fura hacukát viselő marcona egyének, szám szerint öt. Végignézve rajtuk látom, hogy csuklójukon szegecses bőrpánt, fejükön törött szarvú, esetlen, horpadt acélsisak (beállva az északi mágneses pólus irányába), lábukon hatalmas nyelvű sportcipő, tradicionális alsóruházatként pedig idétlen, virágmintás mediterrán rövidnadrág. Némelyikük kezében a komáktól importált, Ikeás dísz falipallos, melyek kaotikus, önmagukra nézve is kártékony lengetésével totyakos állataikat próbálják – nem túl sikeresen – haladásra ösztökélni. Mögöttük, kissé lemaradva, bokáig lecsúszott nadrágjában időnként hasra eső, hatodik társuk tántorog gyanús ívben, kezében egy szögletes, őshonos állat képével díszített, hatalmas zöld üveg, de mintha a többieknél is látnék valami hasonlót. A közelembe érnek, majd így szólnak: Üdv idegen! Mi vagyunk a Kvelertak (a mondat kicsit artikulálatlanul hangzik el, egy hatalmas csuklás kíséretében). Csatlakozz klánunkhoz nemes portyánkon! Én pedig örömest így teszek, mert a mókás belépő piszokmód hatásosnak bizonyult.

Az új Kingdom Of Sorrow album példásan bizonyítja, hogy a zenész is ember. Még akár Jamey Jasta is, holott a fickó iránti rajongásom - mind emberként, mind zenészként - évek óta töretlen. Már az első KOS lemez sem érte el a Crowbar vagy a Hatebreed szintjét, de azért kellemes kis hallgatmány volt. A második anyag viszont még a debüt szintjét sem ugorja meg, még ha gyengének azért nem is nevezném.

Ozzyt nem kell bemutatnom senkinek. Mindenkinek megvan a maga véleménye a rock zene nagy öregjéről. Valaki úgy tekint rá, mint egy őskövületre, akit tönkretett az alkohol és a drog; másnak viszont Ozzy maga a rock ’n’ roll megtestesítője. A tények makacs dolgok, és semmiképpen sem szabad megfeledkezni arról, hogy a Black Sabbath-tal Mr. Osbourne lefektette a heavy metal (és majd az összes mellékág) alapjait, és szólóban is sikerült néhány mérföldkővel hozzájárulnia ahhoz, hogy halhatatlanná váljon milliók szemében. Oly sok mindenről mesélt már nekünk a dalaiban, így a legújabb szóló CD-jének minden bölcselkedés nélkül Scream lett a címe. Nagy várakozás előzte meg a megjelenést, mivel mindenki „metal vikingje”, Zakk Wylde távozott a "Madman" csapatából, és a rajongók kíváncsian várták az új srác bemutatkozását.

Régi nagy kedvenceim közé tartozik a jó öreg X-akták, így rögtön erre asszociáltam, amikor szembe találtam magamat a hamburgi illetőségű The Retaliation Process első stúdióalbumának borítójával. Persze kinek mi ugrik be valamiről, de nekem speciel a gabonakörökről Scully és Mulder munkássága jut eszembe, ami vitathatatlanul plusz pontot jelent egy olyan bandánál, amiről azelőtt sosem hallottam.

Vegyes érzelmeket keltett bennem a szegedi The Void korongja, és egyelőre még mindig nem tudom a hangulathullámok minden szegmensét elpakolni a helyére. Vannak pillanatok, amikor iszonyatosan tetszik a dolog, de sokszor elszomorít a történet.

Ha adott egy banda, közel tíz éves múlttal, konkrét elképzelésekkel, ötletekkel, akkor miért csak két számos demokban gondolkoznak? Főleg ez járt a fejemben, miközben hallgattam a fővárosi Sollen két dalt tartalmazó korongját.

Vadászkutya legyek, ha értem ezt a húszéves mizériát. A LOA ugyanis '89-ben alakult, míg a River Runs Red négy évre rá jelent meg. Sem a csapatnak, sem pedig első lemezüknek nem lehet tehát huszadik évfordulója, de szerencsére majdhogynem ez az egyetlen komoly gond ezzel az egy CD-ből és egy DVD-ből álló csomaggal.

Nem vagyok meglepve, hogy megérkezett az olasz trió új lemeze, a már igencsak időszerű The Isolation Game. Ugyan a Disarmonia Mundi sosem tartozott a kedvenceim közé, mégis kíváncsian vártam, hogy mit sikerült összehozniuk a két anyag között eltelt három év során, mivel a Mind Tricks nálam finoman szólva nem lett az év lemeze.

Vess meg érte, de valahogy sose voltam Dew-Scented fanatikus. Rajongó legyen a talpán, aki követni tudja, kik játszanak épp a csapatban Leffe mester mellett, de a fő gondom nem is ez, mert például a Crowbar se túl zenekarszerű, mégis jók a lemezeik és bulijaik. Az én problémám inkább az, hogy a dajcs thrasherek úgy zenélnek, ahogy arra sajnos számítani is lehet származásuk alapján.

A 2010-es esztendő folyamán ezidáig nem túl sok igazán kiemelkedő kiadvány látott napvilágot egyik kedvenc műfajomban, amely nem más, mint a tech death. Ezt az arányt látszik feljavítani a 2009-ben alakult, kaliforniai Son Of Aurelius húsz-huszonkét év körüli arcokból álló csapata. A számok láttán akarva-akaratlanul is szkeptikussá válik kicsit az ember, hiszen ez az irányzat igen jelentős mértékű hangszerkezelési tapasztalatokat kíván – már ha valaki tényleg igényesen és „versenyképesen” kívánja művelni. Nos, bármennyire is fura, ezek a srácok meglepően magabiztosan és effektíven oldották meg a műfaji kívánalmak által rájuk ruházott emberes feladatokat, melyről The Farthest Reaches című debütáló lemezükkel tesznek tanúbizonyságot.

Sok helyen hangoztatták már a firkászok, hogy a skandinávok valamit jobban tudnak. Hogy valami más a zenéjükben, valami zsigeri és megmagyarázhatatlan benne, amitől bizsereg az ember gyomra, és rázza a hideg. Na, pont nem ilyen a Myrah.

A 2005-ben alakult, brit Rolo Tomassi mókás kis csapatába teljesen véletlenül, szokásos netes böngészgetésem közben szaladtam bele, mivel az L.A. Confidental című filmből kölcsönvett, fura hangzású fiktív név igencsak vonzotta szemeim. Az utóbbi évek intenzív zenei dömpingjének következményeként egyre kevésbé vagyok képes úgy igazán meglepődni egy-egy banda produkcióján, a zenekar idei, Cosmology című második korongja (amelyhez egy halom demo, EP és split társul a múltban) azonban elég emberes tockost osztott le mit sem sejtő, védtelen neuronjaimnak.

A helyzet az, hogy vannak olyan művészeti irányzatok, melyek kifulladásra vannak ítélve, és ha napjaink populáris, vagy szubkulturális szcénáját vizsgáljuk, bizony azt a konzekvenciát kell levonnunk, hogy néha a zene ezen formáit művészetnek is határozottan túlzás volna nevezni. Jobban leszűkítve a kört, és pontosabban meghatározva írásom tárgyát, a folk metalról és a Kerecsensólyom zenekarról szeretnék néhány szót szólni.

A knoxville-i Whitechapel meglehetősen rövid idő alatt (négy év) tett szert kiemelkedő elismertségre deathcore berkeken belül: a műfaj elkötelezettjei túlnyomórészt a szcéna top bandái között tartják számon a társulatot. Azon mondjuk naphosszat lehetne vitatkozni az egyéni preferenciák függvényében, hogy valóban megilleti-e a zenekart ez a kiváltságos szerepkör (és az ehhez társuló impozáns promóció, illetve a kiemelt turnék), annyi azonban bizonyos, hogy a lassan már ténylegesen megszámlálhatatlan mennyiségben jelenlévő breakdown huszárnál – ha nem is sokkal, de – egy paraszthajszálnyival mindenképp jobbak.

Az olasz Future Is Tomorrow végre egy olyan keresztény metal csapat, amely a már általam több ízben ismertetett átlagnál bizony legalább egy fokkal magasabb színvonalat képvisel, ami egyfelől örömteli, másfelől pedig még mindig édeskevés.

A Stereochrist nem az a kimondott görcsösen kapkodós banda, annyi szent. Előző lemezük, a Live Like A Man (Die As A God) már idestova négy éve jelent meg, ami még úgy is beszédes, hogy közben volt – ha jól számolom - három tagcsere. A két góré – Balázs és Kolos – mellett most Binder Gáspár kalapál, és visszatért az eredeti énekes, Felföldi Péter.

Első találkozásom a Nadir-ral nem volt emlékezetes. Akkor nekem ott jellegtelen volt, amit csináltak. A későbbiekben még láttam, hallottam a csapatot párszor, és mindig az volt az érzésem, hogy teljesen rendben van, amit művelnek, de valami hiányzik belőlük. Az Eco-ethic –et hallgatva majdnem ugyanezt gondolom.

Már hetek óta a megfelelő pillanatra várok, és úgy tűnik, ma elérkezett a rettegett perc. Legalább 9 órája megállás nélkül szakad az eső, és ennek a borzalmas nyári időjárásnak csak egyetlen aláfestő zenéje lehet: az olasz Lord Agheros 2010-es CD-je. A borítóból és a körítésből ítélve elsőre egy black/doom anyagra számítottam, viszont a valóság mást hozott. A metal részeket nagyítóval kell keresni ezen a hanghordozón, és amikor felbukkan valami „fémes”, az ember azt kívánja, hogy bár ne is lenne ott. A stílus inkább egyfajta gothic és ambient egyvelegként határozható meg, alig észrevehető black metal hatással.