Ott kezdeném, hogy ritka mocsok húzás volt másfél évvel ezelőtt bejelenteni, hogy újra lemezt fog kiadni minden idők legnagyobb bandája, az eredeti felállású Black Sabbath. Az a szomorú ebben a történetben, hogy a magamfajta rajongó tényleg azt hitte: végre eljött a történelmi pillanat, de az említett sajtóközlemény után pár hónappal kiderült, hogy mégsem Bill Ward fog játszani a korongon. Ugyan nem vagyok ott, nem fogom a kezüket, de így távolról elég hihetőnek tűnik az az itt-ott megpedzett info, miszerint az ilyenkor jól megszokott három dolgon (pénz, pénz és pénz) bukott el a dolog, amitől csak még inkább illúzióromboló lesz a sztori. Tudom, a zene mindig is üzlet volt, de ettől én még bőven felhatalmazva érzem magam, hogy verjem az asztalt az ilyen csicskaságok miatt. Megjegyzem, Brad Wilk jó választás volt, de azért ez az egész így mégsem frankó.

Az amerikai Immolation új albumára a szokásosnak mondható három évet kellett várni, míg végre május közepén napvilágot láthatott a Kingdom Of Conspiracy. A Nuclear Blast-es zenekar nemrégiben adott interjújában – mely itt olvasható - nagyon istenítette a lemezt, Ross egyenesen úgy fogalmazott, hogy a csapat eddigi legjobb cuccáról van szó. Bár ezt minden banda elsüti egy új korong kapcsán, azért komoly elvárásaim voltak a koronggal szemben,

Joe Satriani hangszerének mestere, erről kár is volna vitázni. Az már más kérdés, hogy az 1986-os Not Of This Earth című szólóanyag óta tud-e még olyasmit játszani nekünk, amitől fülig ér a szánk, és elismerően csettintünk a nyelvünkkel? Még szép, hogy tud! Ezzel a három mondatos internál párbeszéddel már el is hallgattattam magamban az örökösen kétkedő, a kákán is csomót kereső kritikust. Így azt javasolnám, drága barátaim, hogy dőljünk hátra a karosszékünkben, kezünkben egy pohárral kedvenc italunkból, és adjuk át magunkat ennek a „megállíthatatlan lendületű” varázslatos gitármuzsikának!

A Just Four egy piliscsabai zenekar, és ez az első nagylemezük. A srácok azt írják a CD mellé küldött levelükben, hogy rengeteg ismert underground bandával turnéztak már közösen (Wackor, Blind Myself, Cadaveres, satöbbi), de a tehetségkutatókon is szép eredményeket értek el, sőt még a Noisehead istálló (a Slytract otthona volt, gondolom, van olyan olvasónk, aki ezt nem tudta) lemezszerződését is visszautasították a srácok, mert úgy érezték, az nem volt számukra túl előnyös.

Az elvont, a furcsa, a nehezen befogadható mindig is számot tarthatott az érdeklődésemre, ha hordozott magában olyan rejtett értékeket, melyek érdemessé tették az adott művészeti alkotást arra, hogy foglalkozzam vele. Ha - mint jelen esetünkben is - zenéről van szó, ez jelenthet elborult drone brummogást, ipari zajok ritmikus kavalkádját, vagy bármilyen avantgárd metal produkciót. A francia nép mindig bővelkedett újító szellemiségű művészekben, egyesekből mára tananyag lett, másokat - talán okkal - elnyelt a Feledés homálya. A Spektr csapata is eme jeles országból származik, legújabb korongjuk pedig már jó ideje a gyűjteményem része. Sajnos azonban a jelen írás tárgyát képező lemez elvontnak ugyan elvont, de sem élvezeti faktorral, sem rejtett kincsekkel nem rendelkezik. Biztos túl mélyre ásták el.:)

A budapesti Limb For A Limb 2007 óta terrorizálja a hallójáratokat. Három demo és egy promo kiadvány után idén érkezett a horda első stúdióalbuma. Az énekes Hajnali Sándor több helyről ismerős lehet a hazai death/grind világában jártas elmék számára. Ha máshonnan nem is, a Guttedből biztosan. A hazai extreme metal underground joggal kap nagyobb figyelmet az utóbbi időben. A nyugathoz hasonlóan egyre több elismerésre méltó honi CD lát napvilágot. A 90-es években még erős hazai irányzat a 2000-es évek bizonyos periódusaiban szinte el is tűnt, vagy éppen nem ütötte meg a mércét. Most viszont több tehetséges halálfém-osztó is előbújt a kriptájából.

Afféle küldetésként is felfogható, hogy mindig nekiálljak cikket írni, akárhányszor csak új anyagot ad ki a francia Face Down, hisz hazánkban nem ismeri őket effektíve senki, pedig egy ritka jó brigádról volt itt szó már a debüt EP-n is. Azóta új énekes van a bandában, de nem ez az egyetlen váltás a csapat háza táján.

,,Üdvözöllek sötét királyságomban, a nap mögött…” Ezekkel a sorokkal indul a zseniális görög csapat új lemeze, melyre csak szuperlatívuszok lehetnek méltó jelzők. Bár az évek meghagyták nyomaikat a zenekaron, sőt a Tolis testvéreken kívül eltávozott az összes régi tag, ennek ellenére a Rotting Christ új albumából csak azt tudtam leszűrni: a srácok még erősebbek lettek, és méltóak arra a bizonyos, Nap mögötti sötét királyságra. Engedjétek meg, hogy pár szóban méltassam ezt a CD-t, mely nagyon esélyes arra, hogy nálam az év lemezévé avanzsálódjon.

Ha valaki egy metal zenével foglalkozó internetes újságnak írogat, leginkább az a feladata, hogy jobbnál-jobb muzsikákat mutasson meg a nagyérdeműnek, esetleg olyan ismeretlen bandákra felhívni a figyelmet, amik talán megérdemlik a rivaldafényt. Ugyanakkor egy kevésbé szívet melengető kötelesség, hogy figyelmeztessük az embereket az olyan produkciókra is, amelyek még arra sem méltóak, hogy valami kalóz oldal segítségével letöltsük őket, mert nemhogy a pénzt, de még az értékes megabájtokat sem szabad rájuk elpocsékolni a merevlemezen. Én sok elvont zenei stílusban otthon vagyok, legyen szó a drone-ról, netán a különféle ipari zajkeltési próbálkozásokról, de amit ebben az írásban be fogok mutatni, az semmilyen megközelítésből sem nevezhető zenének.

A Tankra keresztelt brit heavy metal gárda erősebb, mint valaha! A hadigépezet legénysége 2010-ben tért vissza a frontvonalra a remekül sikerült War Machine-nel, és a régmúlt ütközetek dicsőségei után ismét győztes csatákkal szereznek újabb kitüntetéseket. Tény, hogy a Tank motorja, Algy Ward énekes/basszusgitáros már rég nem vezeti a harci járművet, de utódja, a szintén veterán Doogie White új életet lehelt a rozsdás páncélosba. A tavaly megjelent War Machine Live DVD-n örökítette meg a zenekar, hadjáratának egyik győztes csatáját, amely során kitűzték a fémzene zászlaját a varsói Stodola Club tetejére.

Második lemezét dobta piacra az amerikai, retro doomban utazó Orchid. Már az első lemeznél sem értettem, mi ez a mesterséges agymosás, mármint amit a metal média sulykolt az emberekbe a csapat – szerintem – nem létező zsenialitásáról, de az új korong sem talált el jobban.

Amikor az ember belebotlik a minőségbe, megérzi azt. Legyen szó egy kiválóan elkészített étel ízéről, egy zamatos bor aromájáról, egy festmény szépségéről, netán egy jól sikerült mozifilm okozta katarzisról, a többlet mindig érezhető, esetleg kézzel fogható. Vagy, mint ahogy az ír Mourning Beloveth zenekar muzsikájának esetében is, a fülünkkel hallható. A csapat talán nem tartozik a legismertebbek közé, mégis – ennek ellenére, vagy éppen ezért - amit az asztalra letesznek, megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, szóvá tegyük. Lássuk, öt év csendje után mivel rukkoltak elő a Kildare-i srácok, és miért aggatom zenéjükre a jelzőt: ,,minőségi”!

A svéd Entrails csapata nem tegnap kezdte a szakmát, mégsem büszkélkedhetnek túl sok albummal. Ez annak tudható be, hogy a ’90-es évek során rögzített demokkal a banda motorja, Jimmy Lundqvist nem volt elégedett, így nem akarta megosztani azokat a világgal. A horda fel is oszlott, de Jimmy barátunk nem egy olyan figura, aki ítéletnapig őrizgetné a fiókjában a jobbnál-jobb muzikális istencsapásait, így a stílus fanatikusainak legnagyobb örömére 2008-ban exhumálta a „Beleket”. A feltámadás óta ez már a harmadik Entrails album, és ez a szónikus mészárlás sem puhányabb, mint a korábbi korongok. Sőt, bizton állíthatom, hogy a Raging Death több death mániákusnak elnyeri majd a tetszését.

2012 februárjában jött a hivatalos bejelentés, mely szerint Jesse Leach, a Killswitch eredeti énekese visszatér a banda soraiba. Nem kaptunk szélütést a váratlantól, mondhatni a papírforma érvényesült. Jesse kapitány a metalcore brigád első két lemezén hallatta a hangját, a részére írható a műfaj egyik legnépszerűbb CD-je, a mesteri Alive Or Just Breathing. A Howard kiadványok közül a The End Of Heartache kifejezetten sokat pörgött a lejátszómban, az As Daylight Dies viszont már fáradtabb volt, és végletekig kiszámítható. Az utolsó, self-titled anyag kapcsán pedig enyhén szólva nem voltam elragadtatva. Kimondom: agyonpolírozott, önismétlő és művi volt. Hiányzott belőle a puritán természetesség és eredetiség. Howard utolsó éve a brigádban egy megfáradt párkapcsolathoz hasonlítható (a tagok tavalyi interjúi alapján is, sőt sajnos a zene is maximálisan alátámasztotta ezt). A lényeg, hogy pont a legjobbkor jött a régi-új vérfrissítés, mert mind a metalcore közeg, mind maga a brigád meglehetősen puhányul evickél(t) a fémzene tengerén.

Újságunk hasábjain már többször leírtuk, mekkora császár a Maryland államból származó Clutch. Nemcsak azért különleges és tiszteletreméltó amúgy ez a banda, mert a mai napig együtt muzsikál az eredeti négy fickó (lassan már negyed évszázada), de ki lehet jelenteni azt is, hogy stílusukban ők a legjobbak a világon.

Az ír Altar Of Plagues létezését eddig sűrű homály fedte számomra. A csapat ugyan nem tekint vissza nagy múltra, de annak fényében, hogy ez már a harmadik stúdiólemezük, éppen itt volt az ideje, hogy beléjük fussak.

Volt már olyan, hogy ne vártam volna lélegzetvisszafojtott izgalommal bármilyen hivatalos Iron Maiden kiadvány megjelenését? Nem, nem volt még ilyen. Főleg, ha nem épp az aktuális lemez épp futó turnéjának egy állomásán rögzített anyagról van szó. Valljuk be, az ilyesmi nagyon megy mostanában a Steve Harris papa-vezette brigádnak. No, nem baj, személy szerint én minden ilyen cuccot kötelező jelleggel beszerzek, hiszen oly' közel áll a szívemhez ez a csapat.

A zene minőségétől függetlenül is kijelenthetjük, hogy elég mákos az a banda, amelynek már a debütáló lemezét a talán elsőszámú metal mamut cég, tehát a Blast adja ki. Ehhez vegyük hozzá, hogy a Lost Society egy olyan műfajt választott, ami hazájában csak nagy-nagyon elvétve (most hirtelen nem is tudnék példát mondani) fordul elő: Finnország és thrash metal. Az már csak cseresznye a habon, hogy a Fast Loud Death borítóját az isteni Ed Repka (Megadeth, Death, Municipal Waste, satöbbi) követte el.

A misztikum. Talán ez a legjobb szó, amivel jellemezni lehet nem csak magát a zenekart, de a korongot is, valamint minden mást, ami körülveszi azt. Mikor megérkezett hozzám a lemez, rögtön tudtam, hogy ez valami más.

Lassan két évtizede nyomatja mocsok, szutyok, lerobbant, tajparaszt stoner rockját az angol Orange Goblin, így már nagyon itt volt az ideje egy olyan élő anyagnak, ami méltó az imént említett jelzőkre. Tudom, kaptunk egy bonus DVD-t a Healing Through Fire-nél, ami nagyon is császár volt, de „rendes” koncert csomagja még nem jelent meg a csapatnak. Az A Eulogy For The Fans... Orange Goblin Live 2012 egy CD-t (a tizenkét dalos, tavalyi Bloodstock buli) és egy DVD-t (ugyanez a koncert, de bónuszként ott a szintén előző évi, tíz számos Hellfest fellépés is, meg egyéb extrák) tartalmaz. Zömmel utóbbi korongot szeretném főképp kielemezni, hisz mint kiderült a fentiekből, a CD tényleg semmi olyat nem tartalmaz, ami a DVD-n ne szerepelne.