A Sentenced-et nyilván nem kell bemutatnom az északi, melankolikus témákat boncolgató csapatok ismerőinek. Sokakat (többek között engem is) elég rosszul érintett, hogy a banda 2005-ben egy búcsúturné, és egy minden igényt kielégítő dupla CD/DVD box (Buried Alive) után feloszlott. A kezdeti bizakodások, hogy a Stratovarius-hoz hasonló újjáalakulási szappanopera náluk is napirendre kerül, szertefoszlani látszanak. Ennek ellenére azért lehet hallani a tagokról, hol így, hol úgy. Laihiala-ról a Poisonblack kapcsán tudunk, Miika Tenkkula tavaly bekövetkezett halála pedig letaglózta a zenekar rajongóit.

Feltehetőleg jó sokan kattintanak erre a cikkre, hisz az RKH-t nem ismerők figyelmét is fel kell, hogy keltse a totál elvetemült zenekarnév és lemezcím. Bevallom őszintén, nem vagyok az a nagy Rózsaszín Kutyaharapás szakértő, de annyit persze tudtam, hogy Miki itt játszott a Wackor előtt. Azzal is tisztában voltam, hogy egy kultikus magyar underground banda voltak ők a kilencvenes évek közepén, és kábé egy évtizednyi kihagyás után állt össze újra a csapat. Első nagylemezük is csak most jelent meg szerzői kiadásban. Érdemes megjegyezni, hogy azóta Kükit is bevették, így a 2010-es RKH felét Wackorosok alkotják.

Ha szembejön az utcán a mai társadalmat szép számmal jelentő vasalt hajú, fültágítós, répagatyás, szűk pólós gumirocker, először a metal-noisecore jut eszembe, aztán a brit pop újkori titánjai, akik a csajuktól kérnek kölcsön szemceruzát és körömlakkot. A (Damn) This Desert Air-t hallgatva is utóbbi állatfaj ugrott be, de most sokkal kedvesebb körítéssel.

A kaliforniai As I Lay Dying nevét általában még azok is ismerik, akiknek kezdettől fogva tele van a tökük az egész metalcore mizériával, illetve próbálják a komplett vonulatot ignorálni, amennyire csak lehetséges. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy a banda a legelsők közt volt jelen a műfajban, és a rengeteg turnéval jól bebetonozta magát a köztudatba, de a patinás, minden szempontból erőteljesen mögöttük álló kiadói háttér sem elhanyagolható tényező. A keresztény vonatkozásoktól inkább eltekintenék, mert ez manapság gyakran inkább ipari megfontoltságból adódó járulék, mint valódi meggyőződés. Jómagam a 2003-as Frail World Collapse-szel ismertem meg Őket, amelyet nyers ereje és kevésbé kompromisszumfüggő megoldásai miatt sokan a mai napig a legjobb alkotásukként tartanak számon.

Az 1990-ben alakult japán Sigh zenekart mindig is egyfajta kultikus légkör övezte, hiszen egyike voltak hazája első black metal formációinak, még közvetlenül akkor, amikor a műfaj megkezdte térhódítását a skandináv félszigetről. Elismerésükre az is rádobott egy lapáttal, hogy első, 1993-as, Scorn Defeat című lemezüket a tragikus körülmények között elhunyt Mayhem gitáros Euronymous kiadója, a Deathlike Silence adta ki közvetlenül a zenész halála után. A kilencvenes évek végére azonban kezdtek egyre inkább eltávolodni a kíméletlen, szikár black világától, és személyes kedvencemen, a 2001-es Imaginary Sonicscape-en már egy merőben más, jóval izgalmasabb és meghökkentőbb pszichedelikus/avantgarde muzsikával álltak elő. A 2005-ös Gallows Galleryn mindezt megfejelték némi szimfonikus felhanggal is, amellyel végleg nyilvánvalóvá vált, hogy Mirai Kawashima mester zenei zsenialitását lehetetlen kiszámítani, illetve stílusbéli korlátok közé szorítani.

A német Sycronomica már szerepelt újságunk hasábjain, és downer kolléga meglehetősen elítélően nyilatkozott a csapat 2006-os Gate című kiadványáról, de meg kell nyugtatnom a kedves olvasóközönséget: három év alatt semmilyen jellegű pozitív változás nem történt!

A Liquid Graveyard (már a név hallatán is remélhetőleg elkezd remegni a kezünk és gyöngyözni a homlokunk) tavaly jelentkezett első lemezével, az On Evil Days–szel (súlyosbodó tünetek, gyorsuló szívverés). Promóciós lapjuk szerint a csapat által elővezetett muzsika hybrid metal. E kifejezés esetünkben a papírforma szerint ezt takarja: „death metal-progressive-psychedelia” (ájulás közeli állapot, Myspace oldal felkeresése, barátnak jelölés, kommentelés egy népszerű médiumon, kultikus státuszba tornászás).

Az 1999-ben alakult, szinte állandóan turnézó, kaliforniai Bleeding Through két év szünet után jelentkezett hatodik nagylemezével, amely – a mostanában divatos formula szerint – nemes egyszerűséggel a csapat nevét viseli címeként. Ugyan nagy elkötelezettje sohasem voltam a zenekarnak, korongjaik nálam is előkerülnek ilyen-olyan rendszerességgel – az adott album függvényében változó lelkesedéssel. A 2008-as Declaration például elég gyengének és unalmasnak hat számomra, mindössze három nótát leszámítva, ami nem kimondottan világbajnok arány.

Azt kell mondjam, kissé megorroltam a holland Asphyx-ra az utóbbi időben, hiszen újságírói pályafutásom alatt egyszer sem találkoztam ilyen mértékig link bandával, mint jelen kritikám tárgya. Történt ugyanis, hogy tavalyi, valóban eget rengető lemezük az évzáró listám első helyén landolt, így bátorkodtam felvenni velük a kapcsolatot egy esetleges interjú reményében, melybe ők bele is mentek, majd a küldött kérdésekre azóta – hogy is fogalmazzak - khhmm, nem óhajtanak válaszolni. Annak ellenére sem, hogy azóta számtalan üzenetet váltottunk, és egy ízben még újra el is küldtem a bizonyos kérdéssort. Na mindegy, ha már ekkora sztárok, akkor lássuk, mit is tettek le az asztalra.

Mindig fülig ér a szám, ha egy új thrash csapattal ismerkedhetek meg. A brit Elimination debüt lemezén Londont láthatjuk, romokban. Ennél királyabb borítót rég láttam már, így azt reméltem, hogy a szigetország thrasherei hasonlóan destruktív muzsikával lepnek majd meg. A meglepetés nem maradt el, és sajnos az unottság hümmögései sem. A giccses zenekarnév klisés bandát takar.

„Végre!” - ez volt az első megnyilvánulásom, amikor tudomásomra jutott, hogy a philadelphiai death metal legenda, az örökké csak demokkal és single-kkel jelentkező, hol eltűnő, hol felbukkanó, már-már a kultikus címet is kiérdemlő, és nem mellesleg velem pont egyidős Goreaphobia rászánta magát, hogy kiadja első nagylemezét. Ez ám az öröm.

Kicsit hatásvadász a név, ami ezt az egyébként cseppet sem hétköznapi bandát rejti. A klisépuffogtatás a béna megnevezésnél hál’ isten ki is merül, így okozott némi meglepetést a Stomachion. A kísérőlevél szerint modern-thrash-metalcore melodikus fúziója a zene, ami ha nem is áll távol az igazságtól, eléggé leegyszerűsíti a témát.

Ha valaki belevág egy feldolgozás- vagy poénbandába, akkor annak nagyon jónak kell lennie, hogy ne egy erőltetett, szánalomra méltó kópiának tűnjön. Magyarországon van pár nagyon is jó csapat, akik nagy kedvenceiknek a dalait játsszák, de a vicces vonalat egyedül Mirigy-ék tudták értékesíteni. A Trú Agár Metál Forevör-ről utóbbi társulat jutott eszembe, de a sajátos, jobb híján és hatalmas kérdőjelekkel humorosnak titulált stílus végett csak nagyon távoli párhuzamként. Fogalmam sincs, mit akartak ezzel Disztraktorék.

A Maruta-val történő első találkozásnál igencsak felcsillant a szemem, mert bár eddig fogalmam sem volt róla, hogy eme háborús sikertörténet nevét bármely csapat is viselné, aki ismeri a történelemnek ezt a szegmensét, az rögtön képben lesz azzal, hogy ez a csapat nem „heppimetal”-ban utazik. És milyen igaz.

A 2004-ben alakult, chicagoi mathcore/deathcore Veil Of Maya nemrégiben jelentette meg harmadik – kiadói gondozásban második – nagylemezét id címmel, amely egyértelmű, lineáris fejlődést mutat a 2008-as The Common Man’s Collapse-hez képest, annak általánosan jellemző előnyeivel, és jelen esetben, bizonyos momentumaiban hátrányaival is. Az elmúlt két esztendőben egészen jelentős népszerűségre tettek szert az efféle muzsikákat kedvelők körében, hiszen a nagy átlagnál ötletesebb megoldásokkal operálnak, illetve a kellő kiadói hátszél is rendelkezésükre áll.

Végre valami igazán ütős, koszos, magyar mocsok metal! Szemlesütve, kislányos zavaromban megvallom, hogy én nagyon tudom szeretni a kőegyszerű, reszelőzsíros muzsikákat izmos gitárokkal, húzós refrénekkel és frankó dinamikával! Itt a Don Gatto!

Nos, kezdeném a fekete levessel, amit leírtam már nem egyszer, de úgy tűnik, ismét kénytelen vagyok megtenni. Hiába éljük a letöltések korát, egy zenei produktumot alapvetően kézzel fogható kiadványként illik/kell kezelni, amelyhez ugyannyira hozzátartoznak a külsőségek, mint maguk a szerzemények. Ráadásul a dolognak ez az oldala legalább annyira fontos szereppel bír profi szinten egy banda megítélésében, mint maga a muzsika, amit játszanak. Ebből a szempontból a 2007-ben alakult budapesti Heroes Never Lie akkora büdös nagy karót érdemel, hogy azt egy szabvány méretű iskolai naplóban esélytelen lenne bármilyen módon elhelyezni. Más szemszögből nézve tízes skálán mínusz nyolc pont.

Minden korábbinál hosszabb idő - öt év – telt el NVRMR korong nélkül. Tudom én, hogy koncertanyagok és szólólemezek kijöttek menetközben, de ezzel együtt azt mondom, hogy fél évtized után kiállni egy háromnegyed órás anyaggal, az nem az a kimondott Paksi Endrés futószalag metalkodás. Hovatovább, arra se esküdnék meg, hogy az eddigieknél érettebb dalszerzés (mert ez sajnos nem igaz) indokolná a hosszú pauzát.

Még a legkülönlegesebbnek tartott zenei stílusok, mint például a progresszív rock és metal is bővelkedhetnek szürke és klisés zenekarokban. A kilencvenes évek közepe óta működő norvég Divided Multitude eleve hátránnyal indul a prog bandák versenyében, hiszen ennél érdektelenebb és megjegyezhetetlenebb nevet nehezen lehetett volna találni. Ráadásul a hihetetlenül giccses borító a nevetségesen elcsépelt albumcímmel párosítva tovább rontja a helyzetet. Fanyar ábrázattal láttam hozzá a norvég muzsikusok 2010-es korongjának a meghallgatásához, de bujkált bennem a kíváncsiság és a remény: hátha a belbecs meggyőzőbb lesz, mint a körítés és a külcsín.

Kásás, mégis jól hallható, erőteljes gitárhangzás. Élőnek ható dobhangok. Száraz, középtartományú károgás, nem éppen szélsebes tempó, mely olykor durva betonozásba csap át. Hangzásilag és érzésvilágát tekintve is olyan, mintha a Dissection ’95-ös Storm Of The Light’s Bane című lemezét hallgatnám 2009-es kiadásban. Természetesen mindez kizárólag svéd zenészek kezei közül kerülhetett ki.